Rab Zsuzsa: La libertà del principio (A kezdet szabadsága in Italian)

Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.
 
 
1953

Niente aveva una forma, profondità e peso,
ed io non appartenevo a niente e nessuno.
Intorno a me mai era così libero un paesaggio,
da mendicante nessun’ mortale era più ricco:
coviglio, pane, permettendo tabacco scadente,
il resto si prospettava da solo, dal niente.
Non portò grappoli, solo fronde l’autunno,
color’ di foglie, odore di fogliame, l’incanto
di un pensiero fuggente, nebbia di seta che si leva,
disteso un cielo di cristallo sopra la mia testa.
E con l’inverno i geli si sfogarono la loro rabbia:
turbine di piume, vertigine, festa bianca – azzurra.
Non cadeva la neve nelle notti di luce azzurra:
sui fili argentati e arruffati è l’infinito che faceva
aleggiare, tirava all’insù il nostro cerchio stretto,
riversava la luce delle stelle, accecava l’occhio.
Linea, massa si dispiegava, si dissolveva piano,
vedevo macchie di luce, danza delle ombre, turbinio
di colori. La mia gioventù ventennale e il sogno
s’intrecciava, s’intesseva il finito con l’infinito.
 
1953