Ady Endre: Moja verenica (Az én menyasszonyom in Serbian)

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
»Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.«

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.

Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
»Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.«

1906

Šta mari ako je ulični šljam,
Samo njenu ljubav do groba da znam.
 
Nek stane preda me vrelog letnjeg dana:
„Tebe sam čekala, Tebi sam odana.“
 
Nek je odbačena, nek od strasti grca,
Samo da joj proniknem do srca.
 
Kroz vihore divlje kad nam noga stupa,
Da drhtimo skupa, da padnemo skupa.
 
A u času blagom, kad duše zaneme,
Samo jedno drugom slast nek usne spreme.
 
A kad se valjam u uličnom blatu,
Nek me Ona štiti s rukama o vratu.
 
Ako me sagori sveti oganj, nemir,
Obletimo tada skupa čitav svemir.
 
Nek me uvek voli jednako i ljubi:
U suzama, blatu, u patnjama grubim.
 
A čim se rasplinu svi moji snovi,
Nek ih vrati Ona, Ona: Život Novi.
 
Napudrano lice anđelski je srećno:
Bila bi mi duša: život i smrt večno.
 
Slomivši kamene ploče i sve uze,
Od smeha nad svetom prolio bih suze.
 
Smehom bismo rekli i poslednje zbogom
I umrli držeći jedno drugo bogom.
 
Umrli bi s pesmom:
„Greh je život ceo,
Samo naš je bio čist i snežnobeo.“