Arany János: The bards of Wales' (A walesi bárdok in English)

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A walesi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Wales:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sír.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senki sem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti Wales ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy walesi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég Wales urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehelet megszegik. -
Ajtó mögül fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifjú bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hívatlanul
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly walesi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng walesi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegül,
Minden walesi énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A walesi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba walesi bárd:
De egy se bírta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A walesi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát. (*)

1857

(*) A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső  múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. A.J.

King Edward scales the hills of Wales
Upon his stallion.
"Hear my decree! I want to see
My new dominion.

"Show me the yield of every field,
The grain, the grass, the wood!
Is all the land now moist and rich
With red rebellious blood?

"And are the Welsh, God's gift, the Welsh,
A peaceful, happy folk?
I want them pleased, just like the beast
They harness in the yoke."

"Sire, this jewel in your crown,
Your Wales, is fair and good:
Rich is the yield of every field
The grassland and the wood.

"And, Sire, the Welsh, God's gift, the Welsh,
So pleased they all behave!
Dark every hut, fearfully shut
And silent as the grave."

King Edward scales the hills of Wales
Upon his stallion.
And where he rides dead silence hides
In his dominion.

He calls at high Montgomery
To banquet and to rest;
It falls on Lord Montgomery
To entertain the guest:

With fish, the meat, and fruit so sweet,
To tease the tongue, the eyes,
A splendid spread for a king to be fed
A lordly enterprise.

The waiters file with the best this Isle
Can grow in drink and food,
And serve the fine Bordeaux and Rhine
In gracious plentitude.

"Now drink my health, you gentle sirs,
And you, my noble host! You Sirs...
Welsh Sirs... you filthy curs,
I want the loyal toast!

"The fish, the meat you served to eat
Was fine and ably done.
But deep inside it's hate you hide:
You loathe me, every one!

"Well, then, you sirs, you filthy curs,
Who will now toast your king?
I want a bard to praise my deeds,
A bard of Wales to sing!"

They look askance with a furtive glance,
The noblemen of Wales;
Their cheeks turn white in deadly fright,
As crimson anger pales.

Deep silence falls upon the halls,
And lo, before their eyes
They see an old man, white as snow,
An ancient bard to rise:

"I shall recite your glorious deeds
Just as you bid me, Sire."
And death rattles in grim battles
As he touches the lyre.

"Grim death rattles, the brave battles,
And blood bestains the sun,
Your deeds reek high, up to the sky:
You are the guilty one!

"Our dead are plenty as the corn
When harvest is begun,
And as we reap and glean, we weep:
You did this, guilty one!"

"Off to the stake!" the king commands,
"This was churlishly hard.
Sing us, you there, a softer air,
You, young and courtly bard!"

"A breeze so soft, does sweetly waft
Where Milford Haven lies,
With wailing woes of doomed widows
And mournful maidens' cries.

"Maiden, don't bear a slave! Mother,
Your babe must not be nursed!" ...
A royal nod. He reached the stake
Together with the first.

But boldly and without a call
A third one takes the floor;
Without salute he strikes the lute,
His song begins to soar:

"Our brave were killed, just as you willed,
Or languish in our gaols:
To hail your name or sing your fame
You find no bard in Wales!

"He may gone,' but his songs live on -
The toast is `King beware!'
You bear the curse - and even worse -
Of Welsh bards everywhere."

"I'll see to that!" thunders the King,
"You spiteful Welsh peasants!
The stake will toast your every bard
Who spurns my ordinance!"

His men went forth to search the North,
The West, the South, the East,
And so befell, the truth to tell,
In Wales the famous feast. -

King Edward fled, headlong he sped
Upon his stallion,
And in his wake a blazing stake:
The Welsh dominion.

Five hundred went singing to die,
Five hundred in the blaze,
But none would sing to cheer the king
The loyal toast to raise.

"My chamberlain, what is the din
In London's streets so late?
The Lord Mayor answers with his head
If it does not abate!"

Gone is the din; without, within
They all silently creep:
"Who breaks the spell, goes straight to hell!
The King can't fall asleep."

"Let drum and fife now come to life
And let the trumpets roar,
To rise above that fatal curse
That haunts me evermore!"

But over drums and piercing fifes,
Beyond the soldiers' hails,
They swell the song, five hundred strong,
Those martyred bards of Wales. (*)

(*)Although doubted by scholars, it is strongly held in the oral tradition that King Edward I of England had five hundred bards executed after his conquest of Wales in 1277, lest they incite the Welsh youth to rebellion by reminding them in their songs of their nation's glorious past. Janos Arany. 
 

Arany wrote this poem  when the Austrian Emperor Franz Joseph first visited Hungary after he defeated it in its 1848-49 War of Independence. Originally he was asked to write a poem to praise the Emperor.