Babits Mihály: The Danaids (A Danaidák in English)

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok

között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,

mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik

asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen

szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója

sohase jár ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony

karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús

ötven asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába

töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég

vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy

lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és

sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott

bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel

körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza

önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába

mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény

tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az

ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre

csak hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis

öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe

visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,

csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból

merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,

az aranyos nap alatt -

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy

szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk

rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és

ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket

csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem

tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben

némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a

sötétség nem beszél - «

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz

mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony

így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási

amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik

asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

Far below in nether regions, windless, woeful nether regions, down

among the asphodels where asphodels stand never stirring, mourn-

trees never bow their branches, poppies never drop their petals, for

the wind lies deeply sleeping in its bed of asphodels there, sleeping

speechless in its lair,

where the lakes like mat steel mirrors spread out still in ample number,

eyelids quickly yield to slumber, for the fanner of their lashes, rippler

of soft tender tissues, the wind never wanders there­ -

fifty women, guilty women - dipping deep their slender vases, drawing,

pouring with their vases - fifty woeful damnèd women into urns of

immense measure, amphoras of alabaster fill, buttofill them they fail,

fifty women in sad fluster into urns of alabaster, amphoras so huge and

hollow, pour their water as they follow, predous drops from precious

Lethe, water, but to no avail.

Slender mourn-trees, tall and taking, stand with branches never shaking

[every single branch a soul is, a self-destroying ancient soul is which

now thrives on a silent tree;

feeling though and yet unconscious, they spread out unmoving branches,

motionless and dark they spread, oh, o'er the meadow,

o'er the meadow where that Lethe, (for that meadow's that of Lethe)

foul from a hundred rotten vices, foul from having rinsed so many

ancient and forgotten vices, flows around and finds no sea,

finds no sea but bending, turning it flows seven times returning to its own

stream] there the women, fifty guilty, damnèd women fill their

water, qualmish, quailing, into huge jars unavailing, fill their tears

but all in vain,

ever drawing, ever pouring, but in vain: to none is granted to fill the jars,

they're enchanted, like a sea these ebb and lower, water in them

flows to nowhere, and the fifty guilty women never will, though

slower or faster, fill those ums of alabaster, Lethe's drops leak out

again.

Fifty women, alabaster bodies, hairs of ebony luster, feeling though and

yet unconscious, pouring vainly and ungainly, start a song half-un­ derstood,

fifty woeful damnèd women sing with, voices stifled, humming, sing of

things in upper regions, half-understood, half-remembered things on

which they ever brood:

"Once we murdered our brave husbands, fifty huge men brave and

valiant, and we loved then, only loved then, gods alone know whom

we loved then; jars of lust we seized to draw from, seized to draw

from, seized to pour from in the green-lit upper regions, in the rays of

golden sun -

Words of olden days come haunting to our, darkened souls now, slanting

just as lights from streets are fallen into large and darkened halls:

then what do they mean? no use trying to remember, no use sighing:

what does love mean? what caresses? who knows what desire or bliss

is? in this dim land shades are silent, all our questions they would shun.

So let us sing: Once we murdered - let's remember: our brave husbands,

sing though we can't comprehend it, and let's go on drawing,

pouring, it can't cease, however boring; let's sing though uncompre-

hending, else is silence never-ending, and ah! silence is so frightful!

all this immense silent darkness: darkness has no words to share -"

That's the song of fifty women, fifty woeful damnèd women, all alike

with alabaster bodies, hairs of ebony luster; fifty sisters, all so sad,

oh! sang this song on Lethe's meadow, where poppies and soul-trees

cluster round huge urns of alabaster, by the stream of Lethe where

wind lies - in the nether regions, windless, woeful nether regions in a bed

of asphodels there - deeply sleeping in its lair.