József Attila: Ouvriers (Munkások in French)
Munkások (Hungarian)Forgolódnak a tőkés birodalmak, csattog világot szaggató foguk. Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak s mint fészket ütik le a kis falut. Egy nyál a tenger! Termelő zabálás, - kis, búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.
S hol zápfog rág, a város érdes része, hol a vasbányák fuvallata ing, gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce, lendkerék szijja csetten és nyalint, hol a fémkeblü dinamókat szopják a sivalkodó transzformátorok, itt élünk mi. És sorsunk összefogják a nők, gyermekek, agitátorok.
Itt élünk mi! Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a mult sikos hala. A munkabér, a munkaerő ára, cincog zsebünkben, úgy megyünk haza. Ujságpapír az asztalon kenyérrel s az ujságban, hogy szabadok vagyunk - poloskát űzünk lámpával s a kéjjel s két deci fröccsel becsüljük magunk’.
Elvtárs és spicli jár a csöndben erre, részeg botlik, legény bordélyba lóg, mert hasal az éj s pörsenéses melle, mint szennyes ingből, füst alól kilóg. Igy élünk mi. Horkolva alszunk s törten, egymás hátán, mint odvas farakás s hazánk határát penész jelzi körben a málló falon; nedves a lakás.
De - elvtársaim! - ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött. A történelem futószallagára szerelve ígyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember öntött csillagát!*
*a cenzúra miatt József Attila próbálgatta, hogy mit lehetne írni a "vörös csillagát" helyett (ami a korábbi kiadásokban szerepelt).
1931. december
|
Ouvriers (French)Magnats du capital, cruauté sans seconde! Faisant claquer vos dents, vous déchirez le monde. Et l’Afrique ombrageuse et l’Orient si doux S’écroulent sous vos coups. Et comme un nid d’oiseau s’écroule le village. La mer, jusqu’au rivage, Est un crachat géant. On bâfre en produisant. Bouche du capital, jaune, ouverte, ton souffle Infecte L e petit pays qui se camoufle. Un nuage nous couvre, Un nuage puant.
Dans le rêche quartier où mâche la molaire, Où des mines de fer nous vient le vent austère, Où vibrant, bourdonnant, les maillons, les moteurs Répondent aux clameurs De la planche encor fraîche, Où d’une roue à l’autre, un long cuir claque et lèche, Où le transformateur que fait siffler la faim Prend de la dynamo le métallique sein, Nous vivons, enfants, femmes, Agitateurs, main dans la main, mêlant nos flammes, Liant notre destin.
Nos nerfs sont des filets frémissants que dilatent Les glissants poissons du passé qui s’y débattent. Prix du labeur, notre salaire maigrelet, Quand nous rentrons, fait criailler notre gousset. Sur la table, une miche. Et le journal qui triche. Tu définis, papier journal, la liberté, La nôtre, en vérité. Mieux vaut que tu te taises. Ampoule et volupté chasseront les punaises. Et pour nous honorer, notre vin frelaté.
Indic et camarade avancent en silence Et l’ivrogne fléchit. Maison de tolérance. On s’y traîne nombreux Dans la nuit à plat ventre au sein eczémateux Qui, comme d’une chemise sale, dépasse… De la fumée. Elle-même pleine de crasse. Tous en tas, nous ronflons. Tous en tas, nous dormons. Mal! … Ainsi nous vivons. Sur le mur qui s’effrite Apparaît la limite Du pays. Il fait froid. Au logis, nous tremblons.
Mais telle est, compagnons, notre classe ouvrière Qui, luttant pour ses droits, trempe son caractère! Comme une cheminée, on se fait un devoir, Pour qu’on puisse la voir, De s’exposer pour elle. En lui restant fidèle, On se cache pour elle Comme un persécuté. Par le rail de l’Histoire à tout instant porté, Le monde ainsi se fait. Des ouvriers sans nombre Mettront sur son usine sombre L’étoile de fonte, avec fierté, L’étoile de l’humanité.
|