József Attila: De l’air! (Levegőt! in French)

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott

hazafelé menet?

A gyepre éppen langy sötétség szállott,

mint bársony-permeteg

és lábom alatt álmatlan forogtak,

ütött gyermekként csendesen morogtak

a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok

a város peremén.

Az őszi szél köztük vigyázva botlott.

A hűvös televény

a lámpák felé lesett gyanakvóan;

vadkácsa riadt hápogva a tóban,

amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,

e táj oly elhagyott.

S im váratlan előbukkant egy férfi,

de tovább baktatott.

Utána néztem. Kifoszthatna engem,

hisz védekezni nincsen semmi kedvem,

mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktákba irják, miről álmodoztam

s azt is, ki érti meg.

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok

előkotorni azt a kartotékot,

mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak

- anyám ott született -

az eleven jog fájáról lehulltak,

mint itt e levelek

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse

s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.

Lelkem nem ily honos.

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,

aki alattomos.

Sem népet, amely retteg, hogyha választ,

szemét lesütve fontol sanda választ

és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Pedig hát engemet

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,

mint apró gyermeket,

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.

Én tudtam - messze anyám, rokonom van,

ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szivemben a halál. De jogom van

és lélek vagy agyag

még nem vagyok s nem oly becses az irhám,

hogy érett fővel szótlanul kibirnám,

ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!

Emberek, nem vadak –

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,

nem kartoték-adat.

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,

jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!

Ce qui me tourmentait, marchant vers ma maison,

Qui m’empêcherait de le dire?

La tiède obscurité tombait sur le gazon,

On eût dit du velours liquide,

Et sous mes pieds voici, plein d’un geignement doux,

Comme en ont les enfants qu’on a roués de coups,

Le tournoi des feuilles livides.

Et puis, guetteurs en rond, voilà les noirs bosquets;

On est aux abords de la ville.

Prudent, le vent boiteux d’automne a bifurqué

Et, sous les réverbères, brille

Comme un œil soupçonneux, le terreau retourné.

Mais un canard s’est mis près de moi à corner,

Tiré de son sommeil tranquille.

Dans ce désert, me suis-je dit, si l’on savait,

On pourrait m’attaquer à l’aise!

Précisément, voici quelqu’un! Mais ce n’était

Qu’un passant. Il passe et me laisse.

Je le regarde qui s’éloigne. Il pourrait bien

Me voler, me frapper! je ne lutterais point:

Trop grande est, ce soir, ma détresse.

Ce que j’ai dit au téléphone – à qui? pourquoi? –

Qu’à leur guise ils le vérifient!

De tout ce que je rêve et qu’on rêve avec moi,

Qu’ils fassent un dossier perfide!

Savoir quand vous aurez groupé suffisamment

De preuves, de motifs, dans ce beau document

Qui viole les droits de ma vie!

Car dans tout le pays les villages mourants

– Dans l’un d’entre eux naquit ma mère –

Sont là, pour entourer l’arbre du droit vivant,

Telles ces feuilles éphémères,

Ces feuilles qu’on écrase – Oui, ce sort est le leur!

Mais de bruire, aussi, pour dire leur malheur

Avant de finir en poussière!

Ce que vous appelez l’ordre, je m’y sens mal,

Cet ordre-là, je le refuse,

De même que la vie confortable où s’installe

Celui qui a un peu d’astuce.

Je ne veux pas d’un peuple qui tremble en votant,

Qui mijote, l’œil bas, des avis de Normand

Et qu’un repas funèbre amuse.

L’ordre que vous prêchez n’est pas l’ordre pour moi!

Déjà, je ne pouvais comprendre,

Etant enfant, pourquoi l’on me battait, pourquoi

– Quand, pour une parole tendre,

Je me serais jeté de bon cœur dans le feu –

Mais seulement que j’étais seul et malheureux,

Et maman trop loin pour m’entendre.

Mais aujourd’hui je suis un homme. Un métal froid

A recouvert mes dents mauvaises,

Comme la mort mon cœur… Mais il y a mon droit!

Et n’étant pas encore glaise,

Ou cendre, ou pur esprit, je ne saurais trouver

De valeur à ma peau, s’il faut pour la sauver,

Que je me soumette et me taise.

Ma conscience est mon seul maître! Sommes-nous

Hommes, ou bien bêtes sauvages?

Nous avons un cerveau! Un cœur dont chaque coup

De tout dossier brise la cage!

Arrive, Liberté! Enfante l’ordre vrai!

Que ta bonté l’enseigne! Et laisse ensuite, en paix,

Jouer ton enfant bel et grave!