Pilinszky János: Wüstenei der Liebe (A szerelem sivataga in German)

Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égő kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tűröm, mint a kő,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Eine Brücke und eine heiße Chaussee,
der Tag leert der Reihe nach seine
zerbeulten Taschen aus. Und du bist
im katatonischen Dämmern alleine.

Das Land wie der Boden zerfalteter Grube;
glühende Narben im flirrenden Licht.
Abend wird es. Versteinerndes Gleißen,
Sommer ists, ich vergesse es nicht.

's ist Sommer. Und eine blitzende Hitze.
Es steht, ohne nur einen Flügel zu regen,
da das Gefieder wie Cherubinen
brennend in rohen Bretterverschlägen.

Gedenkst du noch? Zuerst war der Wind;
dann war die Erde; die kotigen Kleckse
der Kaue. Und Feuer. Und manchentags:
paar Flügelschläge, paar leere Reflexe.

Und dann der Durst. Ich bat zu trinken.
Bis heute hör ich mein fiebriges Schlucken,
ohnmächtig dulde ich's wie ein Stein,
lösche die Trugbilder, ohne zu mucken.

Hoffnungen, Jahre vergehen wie irre
ins Stroh abkippende Blechgeschirre.