Pilinszky János: Harbach 1944 (Harbach 1944 in English)

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,
a fázó krumpliföldeket,
de mindennek csak súlyát érzik,
a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,
mely szinte beléjük tapad,
amint eleven rétegekben
egymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlük
és félre állnak a kapuk,
elébük jött a messzeség és
megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva
facipőiknek alacsony,
sötéten zörrenő zajában,
mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,
akár egy megnyiló karám,
kapuit vadul széttaszítva
sarkig kitárult a halál.

to Gábor Thurzó

At all times I see them.
The moon brilliant. A black shaft looms up.
Beneath it, harnessed men
haul a huge cart.

Dragging that giant wagon
which grows bigger as the night grows
their bodies are divided among
the dust, their hunger and their trembling.

They are carrying the road, they are carrying the land,
the bleak potato fields,
and all they know is the weight of everything,
the burden of the skylines

and the falling bodies of their companions
which almost grow into their own
as they lurch, living layers,
treading each other's footsteps.

The villages stay clear of them,
the gateways withdraw.
The distance, that has come to meet them,
reels away back.

Staggering, they wade knee deep
in the low, darkly-muffled clatter
of their wooden clogs
as through invisible leaf litter.

Already their bodies belong to silence.
And they thrust their faces towards the height
as if they strained for a scent
of the far-off celestial troughs

because, prepared for their coming
like an opened stock-yard,
its gates flung savagely back,
eath gapes to its hinges.

Ted Hughes and