Petrőczi Éva: La giostra, N° II. (A körhinta, No. II. in Italian)

            „sok tarka, szép lova
            pár percig fut, ám hona tétova
            világ: habozva, lassan elmerül.”
(Rainer Maria Rilke, A körhinta,
Szabó Ede fordítása)
 
Nem is körhinta,
igazi caroussel ez:
a lehető legrilkeibb.
Négyen ülünk egy tükrös hintó mélyén,
mi, nagyszülők, mosolygunk,
egy-egy gyerek – olykor –
nagy vígan felvisít.
 
Bécsi keringő ütemére
forgunk csak körbe-körbe,
a régi lemezt az idő
már jócskán meggyötörte.
 
A tekintetem elidőzne őreinken,
a három, szigorú, harsonás,
fehér-arany ruhás, bibliás angyalon,
de rám tör valami félelem,
s így róluk gyáván elkapom.
 
Hiába, a vének, hogyha angyalt látnak,
legyen bár festett, legyen bár fából,
nehezen tudnak felocsúdni
a dies irae-riadásból.
 
Bár napfényünk a gyerekkacagás –
a mi világunk: már tétova világ.

                    “gira per un breve tratto la schiera
                    dei cavalli variopinti, tutti di un mondo,
                    esitante a lungo, prima di tramontare.”
(Rainer Maria Rilke: Il carosello
traduzione propria)
 
Non è una giostra,
ma un vero carosello:
nella maniera migliore di Rilke.
In fondo alla carrozza a vetri, siam’ seduti in quattro,
noi, nonni, sorridiamo,
a volte – qualche bambino –
strilla allegramente.
 
Al ritmo di valzer viennese
giriamo in tondo in tondo,
il vecchio disco il tempo
aveva maltrattato alquanto.
 
Il mio sguardo si soffermerebbe sui nostri guardiani,
tre severi suonatori di tromba,
angeli biblici, vestiti di bianco dorato,
ma m’assale una certa paura,
così, vilmente distolgo lo sguardo.
 
Non per nulla, i vecchi, se vedono un angelo,
che sia fatto di legno o dipinto,
difficilmente si riscuotono
dallo spavento del giorno di giudizio.
 
Benché il riso dei bambini è la nostra luce solare –
il nostro mondo: è un mondo esitante.