This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Reviczky Gyula: Emma I (Emma I in Italian)

Portre of Reviczky Gyula

Emma I (Hungarian)

Himnusz

Te mosolyogtál könnyeim közt,

Te fényes égi látomány.

 

Hadd bántsanak! hadd jőjjenek nyakamra

Az ördögök és farizéusok.

Panaszomat a világ így se hallja;

Jajgatni, elcsüggedni nem tudok.

Boldogsággá varázslom a keservet,

Kedvencze én a boldog isteneknek!

 

Mikor születtem, ők bölcsőmhöz álltak,

Testvérükül fogadtak engemet,

S az örök ifjusággal megkináltak,

Hogy véghetetlenűl boldog legyek.

Rajongó lelket adtak és szerelmet...

Kedvencze vagyok én az isteneknek!

 

Mondták, elvisznek majd az égi honba...

De jött az ördög is megrontani,

És véle jöttek mindenütt nyomomba

Irigykedő, goromba társai;

És mindenuntalan próbára tettek,

Kedvencze vagyok-é az isteneknek?

 

Elsőnek állott Árvaság utamba

S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád!

Ez hát a boldog istenek jutalma,

Hogy szeretet sehol se vár reád!...

Hajlékot adni, látom, elfeledtek;

Panaszold fel a boldog isteneknek!«

 

Mezitlábú Szegénység jött utána,

És szólt, vállamra dobva rongyait:

»A föld a pénz, az élvezet hazája,

S te mégis éhes és rongyos vagy itt?...

Kenyeret adni, látom, elfeledtek;

Panaszold fel a boldog isteneknek!«

 

A görnyedt Megalázás ért nyomába

S kérdezte, tudok-é hajlongani?

Nem tudtam; kilökött az út sarába:

»Igy jár minden bitang, sehonnai!

Függetlenséget adni elfeledtek,

Panaszold fel a boldog isteneknek!«

 

Vak Szenvedély se váratott magára;

Lihegve, lázban égve jött felém:

»Koldus, bitang vagy, elhagyott vagy, árva!«

Mámort adok szivednek; légy enyém!

Nyugalmat adni, látom, elfeledtek;

Panaszold fel a boldog isteneknek!

 

Mentünk s Dicsvágy is társamul szegődött;

Nagy bánat árán nagy jövőt igért.

Szólt: »Igy jártak Homér is s más nagy ősök!«

S én tűrtem és lemondtam a hirért,

S hogy adni annyi mindent elfeledtek,

Nem panaszoltam fel az isteneknek.

 

Bősz fergeteg zudult rám szörnyü dühhel:

A vész vadúl dobálta szívemet;

Sodort az örvény és sehol se tünt fel

Mentő hajó vagy távol egy sziget.

Sirtam: »Mindenki elhagyott! ki ment meg?«

Kedvencze nincs a boldog isteneknek!

 

»Van! A költő s a bölcs!« felelt egy angyal,

Emmának hívják őt az emberek.

»A mennyországba viszlek el magammal,

A mennyországba' van a te helyed.

Légy boldog ott és keblemen pihenj meg,

Kedvencze te a boldog isteneknek!«

 

»A boldog istenek küldöttek érted.

Borulj nyakamba és repülj velem!«

S szálltunk oda, hol ördög el nem érhet;

Bübájos ország! Lakja Szerelem.

Az égiek Emmával eljegyeztek,

S kedvenczei lettünk az isteneknek.

 

S jött és megáldott valamennyi isten.

A legszebb volt közöttük Szerelem.

Egy szót se szólt, csak rám hajolt szelíden

S megölelt hosszan, forrón, édesen.

Kéjtől remegtem és fülembe csengett:

Kedvencze vagy a boldog isteneknek!

 

Vig Ifjuság szólt bájos, égi nyelven:

»Adtam rajongó, álmodó szivet,

S habár hajad megőszül életedben,

Mégsem leszel vén, mint a többiek.

A mig csak élnek, ifjak, lelkesednek

Kedvenczei a boldog isteneknek!«

 

Szabadságnak szemébe' szent tüz égett:

»Kincset ruháztam rád, dicsőt, nagyot!

Hiába bántja a világ, az élet,

Kit én segítek, én oltalmazok!

Kik engemet mint éltüket szeretnek,

Kedvenczei a boldog isteneknek!«

 

Dicsőség arcza mint a fény sugárzott;

Ajkamra égető csókot nyomott:

»E csókkal járd be büszkén a világot!

Fényt szórni útaidra én fogok.

Zengj dalt, a többi dalnál lelkesebbet,

Kedvencze te a boldog isteneknek!«

 

És Bölcseség is üdvözölt: »Szeretnek,

Jobban mint bárki mást, az istenek!«

Azért küldtek rád bánatot, keservet,

Hogy győzz a kín, az ördögök felett,

S az üdvöt fájdalmak között szeresd meg,

Kedvencze te a boldog isteneknek!

 

S én válaszoltam: »Áldom ezt a sorsot!«

Hisz' jobbat a legjobb sem érdemel,

Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog

Ki nem akar cserélni senkivel;

S az is leszek, mig napjaim letelnek,

Kedvencze én a boldog isteneknek!

 

S ha meghalok... nem! sose halok én meg!

Nem kaptam én csak testi életet.

A jók, a nemesek szivében élek

Örökké, mint a boldog istenek.

S utódim is majd váltig emlegetnek:

Kedvencze volt a boldog isteneknek!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Emma I (Italian)

L’inno

Eri tu che sorridevi tra le mie lacrime,

Tu brillante visione celestiale

 

Che mi vessino pure! Anche tutti

Demoni e farisei possono importunarmi.

La mia lagnanza tanto il mondo non sente;

Lamentarmi, disperarmi non son capace.

Incantando la pena, in letizia la trasformo,

Prediletto io, del Dio compiaciuto.

 

Quando son nato, ti trovai vicino la culla,

Come un fratello, mi avevi accettato,

Mi avevi offerto l’eterna giovinezza,

Per rendermi immensamente appagato.

Un’anima esultante e amore, mi avevi donato…

Prediletto io, del Dio compiaciuto.

 

Avevi detto, ti porterò nel cielo…

Ma venne il Demone per farmi traviare.

E con lui, dietro di me vennero tutti

I suoi compari, invidiosi e brutali;

Mi misero alla prova, per render noto,

Se ero il prediletto del Dio compiaciuto?

 

La Solitudine era la prima che mi serrò la strada,

Mi disse: “Sei orfano di padre e di madre!

Dunque è questo che hai avuto come ricompensa,

Che l’amore in nessun luogo ti attende!...

Darti una dimora, vedo, l’hanno scordato;

Vai a lamentarti, dal tuo Dio compiaciuto!”

 

Dopo di lui venne la Povertà, scalza

Coprendomi, dei suoi stracci, mi disse:

“La terra è la patria dei soldi e della voluttà,

Eppure tu stai qui, affamato e pezzente?...

Darti nutrimento, vedo l’hanno scordato;

Vai a lamentarti, dal tuo Dio compiaciuto.”

 

Poi venne l’Umiliazione, tutto ingobbito

E mi domandò se ero capace far riverenze?

Non ero capace; cosi mi butto nel fango:

“Ogni manigoldo, senza patria cosi finisce!

Darti l’indipendenza, l’hanno scordato,

Vai a lamentarti, dal tuo Dio compiaciuto!”

 

Neanche la Passione cieca si fece aspettare;

Mi si avvicinò ansimando e di febbre bruciando:

“Pezzente, sei un manigoldo, orfano e smarrito!”

Offro inebbriamento al tuo cuore: Siì mio!

Darti la pace, vedo l’hanno scordato;

Vai a lamentarti, dal tuo Dio compiaciuto!

 

Al mio cammino si unì anche la Bramosia;

In cambio della mestizia mi promise un bell’avvenire.

Disse: “Cosi finìrono anche Omero e gli altri eroi!”

Io sopportavo e per la gloria facevo rinunce,

Che a darmi tante cose, l’hanno scordato;

Non son andato a lamentarmi, dal Dio compiaciuto!

 

Mi si abbattè adosso una tempesta minacciosa:

Mi scuoteva brutalmente il cuore e con la rabbia:

Un ingorgo violento con sé mi trascinava,

Nessuna scialuppa di salvataggio o isola in vista.

Piansi: Chi è che mi salverà? Mi sento abbandonato!

Non esiste prediletto, per un Dio compiaciuto!

 

Esiste! Il poeta e il saggio!” rispose l’angelo,

Gli uomini semplicemente la nominano, Emma.

“Io ti porterò con me nel paradiso,

Perché è là nel paradiso il tuo posto.

Siì felice là, riposati sul mio petto,

Prediletto tu, del Dio compiaciuto!

 

“Mi manda a prenderti il Dio compiaciuto,

Abbracciami il collo e voliamo insieme.”

E volavamo, dove il demone non ci raggiunse;

Paese incantato, ove dimora l’amore!

Le divinità, con Emma mi hanno congiunto,

Siam’ diventati i prediletti del Dio compiaciuto!

 

Vennero e mi benedirono tutti gli Dei

Fra tutti quanti il più bello era l’Amore.

Non disse ‘na parola, su di me si protese,

e mi abbraccio forte, a lungo, dolcemente.

Dalla voluttà tremavo, nell’orecchio mi suonò:

Sei il prediletto, del Dio compiaciuto!

 

Con voce graziosa, la Gioventù gaia, cosi mi parlò:

“Ti avevo dato un cuore per sognar’ ed esultare,

Sebbene col tempo, i capelli ti s’imbiancheranno,

Ma tu non diventerai vecchio come tutti quanti.

Finché vivranno giovani pien’ di entusiasmo,

Saranno i prediletti, del Dio compiaciuto!

 

Negli occhi della Libertà, il fuoco sacro ardeva:

“Ti ho concesso un tesoro, grande e glorioso!

Invano è bistrattato dal mondo e dalla vita,

Colui, chi da me è diffeso, da me è protetto!

Coloro che mi amano, come la propria vita,

Sono i prediletti, del Dio conpiaciuto!”

 

Il viso della Gloria brillò come la luce;

Sulle labbra mie pose un ardente bacio:

“Con questo bacio percorri fiero il mondo!

Sulle strade tue, lo splendore spargerò io.

Esalta col canto, forte, con entusiasmo,

Tu il prediletto del Dio compiaciuto!

 

Mi salutò anche la Saggezza: “Gli Dei

ti amano, più di chiunque altro!”

Ti mandarono tristezza e tribolazioni

per vincere sui demoni e sul tormento,

Saper apprezzare la salvezza è un dono,

Tu il prediletto del Dio conpiaciuto!

 

Ed io risposi: “Benedico questo destino!”

Neanche il migliore merita di meglio,

Son felice, Signore Iddio ed è felice colui,

Chi cambiare non vuol con nessuno;

E lo rimarrò, fino alla fine del mio percorso,

Prediletto io, del Dio compiaciuto.

 

E se morirò…No! Io non morirò mai!

Non ho ricevuto solo una vita carnale.

Vivrò, come il Dio compiaciuto, nel cuore

 delle persone nobili e buone, per sempre.

I miei posteri eternamente rammenteranno:

Era il prediletto, del Dio compiaciuto.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap