A kéregető Isten (Hungarian)
Ott, az autók közt, arra jár az Isten.
Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze. Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.
A múltkor még meg is szólított az Isten.
Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében, azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja, ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám. Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.
Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.
Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem, hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom. Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem, ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.
Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.
Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani. Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor. Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor van bennünk erő megölelni azt, akit később magára hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor. Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | http://asztali.lutheran.hu |
|
Dio, il mendicante (Italian)
Tra le macchine, è là, che Dio s’aggira
Si, è lui. Quello con la barba, i vestiti laceri addosso. Lo vedi? Tiene le spalle ingobbite, denotando anche così, la propria umiliazione. Certo, sta mendicando. Un’abitazione non ne ha. Tiene un posto segreto davanti ad un seminterrato, in una via stretta. E’ là, sulle scale, che per la notte prepara un giaciglio, tira davanti due cassonetti, per celarsi davanti ai passanti.
Di recente, Dio mi rivolse pure la parola
Ero in attesa davanti al semaforo. Era estate, ma non volevo accendere il climatizzatore, il finestrino era abbassato. Teneva in mano il giornalino dei senzatetto, me lo faceva vedere, mentre chiedeva i soldi. Per un momento, guardandolo nel viso, e quel corpo magro e ossuto, mi parve, credevo di vedere mio padre. All’età di ottant’anni, lui era così: magro ed energico.
Poi, Dio mi squadrò e passò oltre
Non aspettando neppure, se gli davo dei soldi o no. Ed io ero là, fermo, dietro di me strombazzavano le macchine, era scattato il verde. Appena mi ero ripreso, continuai a guidare. Da allora torno spesso e osservo Dio. O mio padre. Non saprei. A volte mi sembra di non sapere niente. Lo guardo soltanto, mentre, in mano con il giornalino, sta mendicando e mi sento in imbarazzo.
Tra le macchine, là, che Dio sta passeggiando
Sarebbe bello parlargli, ma non oso rivolgergli la parola. Vorrei abbracciarlo di nuovo, come un tempo. Ero molto giovane, forse neppure c’ero, forse in quei momenti neppure ci siamo ancora, quando abbiamo ancora la forza di abbracciare, colui, che più tardi lasceremo a sé stesso. Forse prima della mia nascita avevo abbracciato l’ossuto corpo legnoso e triste di Dio. Forse solo allora.
|