Petőcz András: Dumnezeul cerşetor (A kéregető Isten in Romanian)

Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

A múltkor még meg is szólított az Isten.

Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

Acolo, printre maşini, pe acolo umblă Dumnezeul.
 

Da, el e. Acela cu barbă, acolo, cu haine puţin
zdrănţuite. Vezi? Umărul îşi ţine puţin aplecat, şi cu
aceasta demonstrează, căci se umileşte.Cerşeşte, desigur.
N-are unde sta. Are un loc secret, într-o stradă strâmtă
în faţa unei locuinţe subterane. Noaptea aici îşi face
culcuşul, pe scări, de obicei se baricadează cu
două gunoiere, ca trecătorii să nu-l observe.
 

Nu de mult, mi s-a adresat Dumnezeul.
 

Tocmai aşteptam la semafor. Era vara, şi totuşi
nu vroiam să pornesc clima, de aceea geamul era
tras jos. Ziarul  homlessilor era în mâna lui, pe acesta
îl arăta spre mine, astfel cerea bani. Pe o secundă,
când am privit în faţa lui, precum statura-i uscăţivă,
cum s-au sclipit în ochii mei, am crezut, e tatăl meu.
El era astfel, la optzeci de ani: subţire, dar energic.
 

Apoi, doar s-a uitat la mine, şi a mers mai departe Dumnezeul.
 

Nici n-a aşteptat, dacă-i dau bani. Iai eu stăteam
acolo, în spatele-mi claxonau, fiindcă semaforul
se schimbase pe verde. Apoi, desigur, mi-am revenit,
şi am mers mai departe. De atuncia des mă reântorc,
şi-l urmăresc pe Dumnezeul. Sau pe tata. Nici nu ştiu.
Câteodată aşa simt, nu ştiu nimic. Doar privesc,
cum cerşeşte cu ziarul lui, şi sunt stânjenit.
 

Acolo, printre maşini, se plimbă Dumnezeul.
 

Ar fi frumos să vorbim, dar nu-ndrăznesc să-i vorbesc.
Aş dori să-l imbrătisez din nou, precum odinioară.
Încă eram tânăr, poate nici nu eram, poate în clipele
acelea încă nici nu existăm,când simţim în noi
puterea de-a îmbrăţişa pe acela, pe care mai târziu
îl părăsim. Poate înainte să mă fi născut am îmbrăţişat
trupul osos şi vânos, trist al lui Dumnezeu. Poate doar atunci.