Justus Pál: Testamento (Végrendelet in Italian)

Most jól figyelj rám. Elmondom, mi történt.
Szomorú szavaimban ne keress
zengő kürtöt, fekete örvényt.
Csöndes szóval üzenem csak: szeress,
mert semmi nincs. Fájtam a szélben,
foszlányokká szakadt, hogy éltem,
s foszlányokból aranyba szőttem
az énekemet.

                             Jól tudom:
nem zúgnak az erdők előttem,
s alig ér hozzám fényüzenet.
De tudom, sokan jönnek még utánam,
s hogy ők egy kicsit jobban lássanak,
ahol nekem botlott a lábam,
s ahol olyan nagyon rámszakadt,
hogy olyan nagyon egyedül maradtam,
hadd mondjam el hát neked, ami történt.

Semmi sem történt. Hullámzik alattam
a föld. A százszor összetört fényt
hiába őriztem ez éveken,
mert velem együtt nézd, kialszik,
s a vaksötétben fény nekem
nem kell már. Vesztett harctól harcig
nem tévedhetek már el én
ezen az úton.

                 Nincs tovább. Tudom.
De légy tanú majd mégis rá, hogy voltam,
s láttad hogy vergődtem és kiabáltam,
s ha a lyukacsos földbe szertefolytam,
bizonyítsd hogy bár semmit sem találtam,
és életemből nem maradt meg semmi,
mégsem rémültem én el a halálban
és érdemes volt égve átsietni
e reménytelen földön. Láttak engem,
s én láttalak téged. Keress
majd össze versből abból, mit üzentem,
ha nem leszek majd, tégy akkor is lennem.
Csöndes szóval üzenem csak: szeress.

Budapest, 1933-1948

Ascoltami bene. Or’ ti racconto, quel ch’è successo.
Nelle mie parole tristi non cercar’
un corno sonoro, una spira nera.
Ti invio solo un timido messaggio: amami,
perché non v’è nient’altro. Dolevo nel vento,
in brandelli s’è strappato, come ho vissuto,
il mio canto dai brandelli in oro
ho intessuto.

                                Lo so bene:
davanti a me non stormiscono i boschi,
da me messaggio di luce malapena arriva.
Ma so, dietro di me vengono in tanti,
che loro possano vedere un po’ meglio,
dove il mio piede s’inciampava,
dove mi crollò addosso la consapevolezza
che son rimasto così terribilmente solo
lasciami perciò che ti racconti, com’è successo.

Non è successo niente. Sotto di me la terra
ondeggia. La luce mille volte spezzata
invano avevo custodito in questi anni,
perché si spegne insieme a me,
e nell’oscurità scura come la pece,
la luce ormai non mi serve. Perso tutte le battaglie,
io su questa strada non mi posso
perdere più.

                                      E’ finito. Lo so.
Ma tu sii testimone lo stesso, che c’ero,
hai veduto a tribolarmi e a gridare,
e se nella terra bucherellata sarò disperso,
dimostralo che, sebbene non avessi trovato niente,
e dalla mia vita non è rimasta niente,
eppure nella morte non ero terrorizzato,
e ne è valsa la pena bruciando attraversare
questa terra senza speranze. Mi hanno veduto,
ed io ho veduto te. Cercami
tra i miei versi, nei messaggi che ti avevo mandato,
e quando non ci sarò, rendimi anch’allora presente.
Ti invio solo un timido messaggio: amami.

Budapest, 1933 - 1948