Nakai-szigeti, déltengeri ének
Majd úszó fatörzsre szállunk, vár ránk E Daj, a messzi,
fatörzsön úszunk, csukottszárnyu lepkék,
lassan lejt alá az iszalagok közt
a tengernél alább és nem látja senki.
Föld s tenger alatt fekete tó van,
tükre éles, mozdulatlan,
ölét nem ismeri senki:
vár ránk E Daj, a messzi,
majd úszó fatörzsre szállunk, belémerülünk.
Az öregek mondják:
Ameddig élünk,
minden amit látunk,
ott függ ama tótükörben,
arcunk és termetünk
fejjel lefelé.
A folyondárok, a pálmák, az üregi rókák, a csillagok
mind ott függnek a tótükörben.
Rövid életű a lepke, mégis látogat a régi tanyán,
szárnyával verdesi,
surrog, halljuk hogy surrog,
futunk, futunk a házba.
Nem szólunk hozzá, hiszen csak árnyék.
Bekopog, kopog-kopog, abbahagyja, visszatér hajlékába,
vár ránk E Daj, a messzi.
Az öregek mondják:
A fekete tó visszaveri arcunkat és termetünket,
mélyét nem látja senki:
ami van, onnan kelt,
ami onnan kelt, oda hull vissza,
így forog, ez a rendje.
A férfi dárdát vet, íjat feszit,
az asszony a tűznek gödröt ás,
mind kapaszkodik és kunyhót épít:
így élünk, függve a tótükörben fejjel lefelé,
majd úszó fatörzsre szállunk, belémerülünk.
Alatta mi van, nem tudni. Vár ránk E Daj, a messzi.