Weöres Sándor: Syndafloden (Az özönvíz in Swedish)

Mikor a víz tetején forgó deszka vitte,

a deszka, mely forgott az örvény tűjén,

nem volt világtáj, csak forgás.

Menuh fölfelé nézett, a habos ködbe.

Nyújtotta két kezét:

"Uram, a ködöt hajtsd le rólunk,

küldd el előlünk az áradatot,

vedd kezem a tiedbe,

mint apámét és nagyapámét,

rejtsd a mélybe, a szent hegy alá,

tarthassa megint a világot."

Habzott a köd, forgott a víz.

Menuh kivette Mati öléből csecsemőjét.

"Uram, ládd, a két karomban elfér,

nem voltam-e én is ily kicsiny

és apám is, és nagyapám is?

Az örvénybe dobom,

ha meg nem segítesz engem."

A tajték felforrt,

a csecsemő fekete lett, mint a szén.

Ekkor Mati kikapta Menuh köpenye alól a lámpát,

a forgóba vetette.

Megint kezdődött a világosság.

När han slungades kring på ett bräde, som virvlade

kring över vattnetoch lyftes på virvlarnas spetsar,

fanns inga väderstreck, endast dessa virvlar.

Spanande upp mot den löddriga dimman

lyfte Menuh sina händer:

"Herre, driv bort dimman över oss

och floden under oss!

Tag min hand i din

som du tog min fars och farfars,

sänk den i djupet, under det heliga berget,

och låt världen åter vila i den!"

Dimman vitnade, vattnet virvlade kring.

Menuh tog spädbarnet ur Matis famn.

"Herre, se det får plats i mina armar!

Var inte jag lika liten, jag med,

och far med och farfar med?

Om du inte hjälper mig,

kastar jag barnet i virveln!"

Barnet blev svart som ett kol

när det sjönk i det sjudande mörka.

Plötslig drog Mati fram en lampa

som Menuh haft gömd under manteln

och slängde den i virveln. Det ljusnade åter.