Sebestyén Péter: il commiato del'aeroplanino di carta (a papírrepülő búcsúja in Italian)

Zsuzsának

befejeződött egy befejezetlen magány
huszonegy éve kuporgok komoly szerelmed
negatívjai mögött – a ciklonok délidejében –
kihátrál innen a nyár jégverések tesznek
ártalmatlanná minden mozdulatodban
elmondom még
az utolsó legendákat
hajnali dobszó
                    most nehéz ez a rend
  hiába ülsz a hallgatás holdkrátereiben
  csuklómon a cirkuszos sebeket hiába bámulod
már nincs félelem csak
elszabadultak összes emlékeim –
elmentél elvitted az éjszaka zenészeit micsoda
csata készül e homályban –
sínekre hanyatlik szédülő fej –
mire megjössz a gótika égbeemelkedik
arany madaraid köröznek a fölégetett
                       városok felett
  túl soká vártam a hóesésre
  az elektromosság lényegét hiába tudom
papírrepülőket hajtogatok nevetésedből
a szélbe lököm őket pulzusom ötperces halálakor
galambcsőrökben végzet se föld se olajág
  hallgatnak
  várnak amíg
  a pórusokon kivérzik minden idő

A Zsuzsa

una solitudine incompiuta è terminata,
sto accovacciato dietro i negativi del tuo amore
severo – nel meriggio dei cicloni –
l’estate s’arretra le grandinate ti rendono
innocua in ogni tuo movimento
racconterò ancor’
gli ultimi miti
stamburata mattutina
                             mi pesa l’ordine adesso
  è vana la tua seduta nel cratere lunare del silenzio
  invano osservi le mie ferite circense sui polsi
la paura non esiste oramai soltanto
i miei ricordi che si son scatenati tutti –
sei andata via portando con te i musicisti della notte
nella penombra grande contesa si prepara –
testa stordita sui binari si posa –
per quando giungi il gotico sarà asceso al cielo
sulle città bruciate volteggeranno
                             i tuoi uccelli d’oro
  ho atteso troppo a lungo la nevicata
  inutile la mia conoscenza sui principi dell’elettricità
della tua risata costruisco aeroplanini di carta
li abbandono al vento alla morte delle mie pulsazioni
nei becchi delle colombe il fato ne terra ne ramoscello d'ulivo
  tacciono
  aspettano finché
  attraverso i pori si dissangua il tempo.