Sebestyén Péter: Il canto notturno del martire (A mártír éji dala in Italian)

„Sikerült”, súgja diadalmasan és visszahúzza a bugyiját. A fénymásoló csöndesen kattog és lajstromozza minden tévedésemet. Ez a szerelem, a csatakos alkony odakinn, a pásztoróra idebenn. A kiégett fénycső a kismillió félrekúrást megért asztal fölött. Légy mászik a tapétán, halkan nevet. „Elválsz?” Felfoghatatlanul rövid az élet. Ha és amíg leérek a portáig, megőszülök. Otthagyom, mint bőröndöt a hotelszobában. Vagy mint a taxiban, ahol először. A konferencia után, New Yorkban, meghatározhatatlan számú félrenyelt mondat után. Van, hogy Isten sem akar tudni az egészről, van, hogy a káprázó felismerések sem vonatkoznak semmire. Résnyire nyílik az ajtó, szellemek csukják-tárják, tudják, hogy tudom.
Lemondom az ebédemet. Lemondom életem összes megbeszélését három példányban, amiből egy sem illet meg senkit. Szignálom azt is, amit nem lehet aláírásunkkal igazolni. Mire vége, lefő a kávé. Összecsomagolok, bedobozolom magam egy pillantás zárványába, amiben egy azonosítatlan személy csal és hazardírozik. Csak a fogaknak csikorgatása, az hallik, a töltőtoll túlvilági sercegése, s a belátható terekben egy végleges hatályú eső.

“C’è l’ho fatta”, mi sussura trionfalmente e si tira su le mutandine. La fotocopiatrice ticchetta silenziosamente e registra tutti miei fallimenti. Questo è l’amore, fuori il crepuscolo limaccioso, qui dentro, l’ora del piacere. Il tubo del neon spento ha assistito a un sacco di amplessi mal riusciti sul tavolo. Sulla carta da parati una mosca sta camminando, ride somessamente. “Divorzierai?” La vita è incomprensibilmente corta. E se, finché raggiungo la portineria mi sarò incanutito. La lascio, come una valigia in una camera d’albergo. O come in tassi, dove la prima volta. A New York, dopo la conferenza, dopo una infinità di frasi farfugliate. A volte, neanche Dio vuol prendere in considerazione, le cose, a volte anche l’abbagliante rivelazione, non ha nessuna attinenza con tutto ciò. La porta si socchiude, son i fantasmi che l’aprono e la chiudono, sanno che lo so anch’io.
Disdico il mio pranzo. In tre copie disdico tutti coloqui di cui neanche uno attiene a qualcuno. Segno perfino quello, che non si può avvalorare con una firma nostra. Per quando finalmente il caffè è pronto. Faccio i bagagli, mi incartono dentro l’intercluso di uno sguardo, in cui una persona non identificabile bara e gioca d’azzardo. Si sente solo il digrignare dei denti, il grattare della penna ultraterrena, e nelle distanze visibili, una pioggia di validità definitiva.