Füst Milán: Miloval jsem svou ženu. II. (A feleségem története. II. in Czech)

S ez az, amiről szólani akarok. Mert, hogy nem volt akkor közönyös irántam, ebben biztos vagyok. Érzi azt az ember. Sőt, sőt éppen ezt a jelenetet: a szeme villanását s az arca forróságát szoktam én magam elé idézni, valahányszor rám jött a kételkedés, hogy egyáltalán van-e a képzeletében érdeklődés a személyem iránt.
És most erre is gondoltam. Ezért is nem szóltam semmit, akármilyen boldogtalannak látszott, mikor benyitott hozzám a köpenyében. Semmit se kérdeztem, nem néztem a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.
– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: — Szükségtelen. Olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz. – És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.
S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet. – Gyűlölöm – lehet ebben is igazság. Viszont, mihelyt elfogadom a granadai éjszakákat tanulságul, akkor már nemcsak ennyiből állunk. S akkor óvatosnak lenni mégiscsak érdemes.
Különben is, kik azok, akik tökéletesen egymáshoz valók, ki mutat nékem ily boldogokat? Az embernek sokat kell tudni elviselni, mindig és mindenütt a világon, ez az igazság.

A o tom právě chci hovořit. Že jsem jí tenkrát nebyl lhostejný, to vím určitě. To člověk cítí. Naopak, naopak: žár jejích očí a ruměnec na tváři jsem si připomínal, kdykoli jsem začal pochybovat, zda vůbec kdy měla o mě zájem.
I na to jsem teď myslel. Proto jsem mlčel, jakkoli nešťastná se mi zdála, když vešla do pokoje v tom svém koupacím plášti. Na nic jsem se jí neptal, ani jsem se jí nepodíval do očí, nepátral po jejích tajemstvích. Měl jsem k tomu ještě i jiný důvod. Nikdy jsem neměl rád ani konečná účtováni, ani osudné rozhovory.
“Jestli chceš, budu ještě upřímnější,“ řekl mi jednou ve škole horkokrevný kamarád. A já jsem už tenkrát odpověděl: “Není třeba. Tak moc upřímní raději nebuďme!“ Dodnes jsem nezměnil názor. Vždyť k čemu to vede? První neví, co si počít s pravdou toho druhého, každý zdůrazňuje tu svou a kráčejí vedle sebe do prázdna.
To ale ještě není největší zlo. Člověku se stane, že mu náhle uklouzne slovo... Slova jsou, jak víme, osudná, a ještě k tomu ne vždy pravdivá. Nebo alespoň ne docela. Jestli ji vyklouzne z úst, že mě nemá ráda nebo že se mnou nemůže žít, je po všem. Cožpak to může zítra zase odvolat? Neboli: život má určité formy. “Nenávidím tě!“ To může být pravdivé. Jenomže beru-li si za svědka granadské noci, které potom následovaly, vidím, jak je to ve skutečnosti. A proto se v těchto věcech vyplácí jistá opatrnost.
Ostatně - ukažte mi dva lidi, kteří se k sobě dokonale hodí! Kdo kdy slyšel o takových šťastlivcích? Člověk musí umět hodně snášet, všude a ve všem, v tom je ta životní pravda.