A következő napon nem ágyúszóra virradtak. A sátorok ott fehérlettek a halmokon
és hegyoldalakban, de törököt nem lehetett látni.
– Vigyázzunk – mondotta Dobó –,nehogy valami csel érjen bennünket!
S a föld színe alatt az üregekhez, fenn meg a szakadékokhoz állította az őrségeket.
Mert nemigen lehetett már a fal tetején állni sehol. A vár olyan volt, mint
az egérrágta mandulatorta. Magától is omlott már néhol a fal, ha fölül ráléptek.
Ahogy nézegetik a török sátorok különös csendességét és néptelenségét, egyszer
csak azt mondja valaki, úgy vélekedésképpen:
– Elmentek…
Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, ismétlődik a szó szanaszét a várban:
– Elmentek! Elmentek!
S egyre hangosabb örömmel:
– Elmentek! Elmentek!
Azonban a tisztek senkit sem eresztettek ki a falak közül.
Napfölkelte után negyedórával egy asszonyt jelentettek az őrök. A fejére borított
fekete selyemferedzséről látszott, hogy török asszony. Maklár felől jött. Öszvéren
ült. A magas kápájú nyeregben előtte egy kis magyar gyerek. Az öszvért a kantárnál
fogva egy tizenöt éves szerecsen fiú vezette.
Kaput nem nyitottak az asszony előtt. De hogy is nyitottak volna, ha kapu nem
volt?
Az asszony belovagolt a kapu mellett a szakadékon. Magyarul nem tudott, hát
csak ezt a szót kiáltozta:
– Dobó! Dobó!
Dobó a kapuomladék tetején állva bámult a város felé. A török nőt látta jönni.
S azt is mindjárt gondolta, hogy az asszony a kis Szelimnek az anyja. Mégis,
hogy a nő az ő nevét kiáltotta, lesántikált az omladékról. Az asszony leborult
a lábához. Azután újra fölemelte a fejét, s térden maradva nyújtotta feléje
a magyar gyermeket.
– Szelim! Szelim! – mondotta a két kezét könyörgőn összetéve.
A magyar gyermek hatévesforma volt. Barna arcú, kis, okos szemű fiú. A kezében
fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
– Hogy hívnak, fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándorbástya felé:
– Gergely! Gergely! – kiáltotta. – Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta könnyes szemmel.
S majd megette a gyermeket.
– Jer, anyádhoz!
A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas
a bárányt.
– Szelim! – kiáltotta kikarikásodott szemmel. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán
át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta
maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt,
s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez. Az egyik azt kiáltotta:
– Szelim!
A másik azt kiáltotta:
– Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz.
Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak,
s kezet nyújtottak egymásnak.
