Faludy György: Ungheria, alla frontiera (Magyarország, a határon in Italian)

Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte. Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben. Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?
Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett: olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?
Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba. Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal.  Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre. Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte. Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”, súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!” kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal, a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen. Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta, majd fiókjába csapta az útleveleinket. – „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett: – „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.” – „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától. De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.” Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál. – „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.” – „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.” – „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.
Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.

(Magyarországon, 1946–1950)

Da Pozsony siamo arrivati in autobus. Di traverso, nel fango, sulla strada dissestata giaceva un tronco. Segnalava la nuova frontiera. Siamo scesi, nella nebbia leggera, tra le betulle esili. Mi devo rallegrare, piangere o aver paura per esserci tornato?
Avevo la mano ghiacciata che mi tremava, il viso mi bruciava di febbre: mi aspetta una felicità a buon prezzo o la collera del destino?
Un milite straccione fece cenno di entrare nella baracca. Davanti, stavamo noi due. Di fronte, dietro un tavolo da cucina, un sergente sovietico,col viso gonfio e butterato. Come se, tutti noi trentasei, neanche ci avesse notato. Davanti a sé un giornale cirillico. Non lo stava leggendo, solo guardando. Passarono venti minuti. Mi schiarì la gola. –“ Non irritarlo, Gyurka” mi sussurrarono. Il russo, finalmente, fico il giornale sotto la coscia e guardo Vali. - Buona, la sporca borghese – gridò allegramente,in un ungherese piuttosto corretto, nel silenzio glaciale. Mi fece quasi pena e misi i due passaporti davanti a lui. Li abbiamo avuti a Washington, durante una festicciola allegra, dal console ungherese. E’ successo proprio due mesi fa. Le palpebre carnose del sottufficiale russo si chiusero sulle pupille, mentre lentamente esaminò i nostri passaporti, sbattendoli poi dentro un cassetto. – “ Li restituisca subito” – Fece un cenno con aria di sufficienza: “ Calma, per adesso li abbiamo confiscati. Richiedeteli a Pest, dopo aver scontato la pena”. – “Mi manda in galera?” – ridevo. “Questo non me la sarei aspettato da Lei. Intanto mi dica, di che cosa siamo accusati?” Lui alzo il dito, come chi sta per redarguire un ragazzaccio. “Andrà in galera, perché ha fatto il servizio con i soldati di Hitler.” – “Ero un soldato del’ USA.” – e cominciai a tremare dalla rabbia – “non ho combattuto nell’armata nazista”. – Americani? nazisti? Per noi sono la stessa cosa.
– “Potete andare” – disse, facendo cenno al prossimo.

(in Ungheria, 1946 – 1950)