Faludy György: Mandel’štam appresso il reticolato (Mandelstam a kerítésnél in Italian)
|
Mandelstam a kerítésnél (Hungarian)Oszip, most megzavartál. Itt guggoltam, nem messze a szögesdrótkerítéstől a már-már lombjavesztett erdő szélén, a lila forrás gödrénél, ahol kiestem mindjárt a rab szerepéből, mikor az őszi avarra hajoltam térdem mellett. Hány szín, hány árnyalat! A vadgesztenyelevelek bús-barnán feküdtek; az elmúlás vasalója kisimította őket; széleiknél már foszladoztak, még csak az erek cérnája tartott. A tölgylevelek is mind hanyatt dőltek, de pár piros és zöld foltot megőriztek, vénségük s fiatalságuk emlékéül, s itt-ott felhólyagoztak, mint a sűrű kása a tűzhelyen, mintegy tiltakozásul, hogy nem a szellők vitorlái már. Aztán két, csónakmódra összegörbült apró levél, mint két virágszirom, az egyik okkersárga, rózsaszín a másik; ezek túl korán estek le; honnét? tán az alig galamb-magas tar bokrocskáról öt lépésnyire. A rózsaszínűt megfogtam; két ujjam egymáshoz ért, mintha nem tartanék semmit, ezek nem esnek szét, tűnődtem, elpárolognak még az éjszaka. S az ovális, szalonnabőrszínű kemény levélkék, meg a citromsárgák a kátrányszínű csíkokkal, császári zászlók a múltból a vadkörtefáról. A többi nem mutatta felszínét a pusztulásnak; összecsavarodtak, mint a szivar borítólevele, kis hengerek, csövecskék, múmiák; hozzáértem az egyikhez; görögni kezdett a lejtőn; a többi utána a tányérforma mélyedés felé, hol egymáshoz bújtak és megálltak. Rájuk hajoltam még egyszer, magamba szívtam az erdei tömegsír illatát és felkeltem. Az ég kék volt; az esti csillag szikrázott az ágak között. Még itt is mennyi szépség vesz körül, sóhajtottam s megpillantottalak, Oszip Mandelstam. A kerítés mellett álltál kalappal és rövid kabátban. A tüskésdrót átlátszott testeden; arcod fehér volt, fiatal s nyugodt. Tudtam, hogy meg fogsz látogatni. Hányszor gondoltam rád még ott kint, ágyamon, ha kivert a verejték s a hideg falat fogdostam nyirkos tenyeremmel, és ha ébredtem itt a vérebek csaholására szalmazsákomon. Oly sok köt hozzád, oly egy a sorunk! Nem szívest szólok erről, hencegésnek hangzik, de mégis mi ketten vagyunk, és egyedül mi ketten, kik Sztálin ellen saját portáján verset írtunk. Legyintettél? Tudom, nem voltunk bátrak (nyugodtan merek nevedben beszélni: ugyanazt éltük át), nem voltunk bátrak, már akkor is féltünk, mikor a vers eszünkbe jutott; s remegtünk, miközben leírtuk; s akkor kezdtünk igazán remegni, mikor kész volt s észrevettük, hogy lényünk szerves része lett, húsunk és vérünk; és elkapdostuk szemünket a tükröktől, mik kiszívták belőlünk az életet és íróasztalunknál lengetni kezdtük vacogó bokánkat. Megemelted a karod? Mit szeretnél még hozzátenni ahhoz, amit mondtam? Hogy nemcsak féltünk. Terjesztettük is a verseinket, meggondolás nélkül, talán azért, mert száz jelből tudhattuk, hogy – vers ide, vers oda – felszámolnak minket úgyis, nemcsak azért, amit írtunk, de azért is, amik vagyunk. És nemcsak féltünk, de örültünk is, hogy végre akadt, ki megírja őt, Dzsingiszt, a nyelvészt, a lótetű bajszú, ragacsos grúz borokat csámcsogó, két lábon járó fekete halált, a népek hullahegyen ülő atyját, a szárazölű szadistát, kinek ágyéka helyett az agya sül el. De mit beszélek néked az élőről, mikor egymásnak többet mondhatunk, egyik halott a másiknak. Vagy élsz még, egy táborban a tajgán, messze fenn Szibériában s verset írsz a szörnyű munka után? Hogy bírod? Vagy feladtad, éhenhaltál, megfagytál, agyonvertek? Mért nem felelsz? Kongatták a kolompot bevonulásra. Futni kezdtem mindjárt, hogy fel ne fedjék eltűnésemet, de közben visszanéztem még néhányszor. Azt hittem, elment. De nem. A kerítés előtt állt kalappal s rövid kabátban. Testén keresztül szögesdrót futott. (Recsk, 1951)
|
Mandel’štam appresso il reticolato (Italian)Osip, ora mi hai fatto trasalire. Stavo qui accovacciato, non lontano dal reticolato di filo spinato, al bordo del bosco quasi del tutto spoglio, presso la fossa della sorgente color lilla, dove, appena mi son chinato, sul fogliame secco, vicino le mie ginocchia, persi subito il ruolo del prigioniero. Quanti colori, quante sfumature! Le foglie del ippocastano giacevano mestamente brune; il ferro da stiro della decadenza le aveva spianate; ai bordi si sfilacciavano già, solo le vene tenevano ancora. Anche le foglie della quercia son tutte capovolte, conservando qualche macchia rossa e verde, come ricordo della loro gioventù e vecchiaia, qua e là si son svescicate, come polenta densa sul fuoco, quasi per protesta, per non esser più le vele del zefiro. Poi, due piccole foglie avvoltolate a forma di barca, sembrano due petali, uno giallo ocra, l’altro rosa; questi son cadute troppo presto; da dove? Forse dal cespuglietto spoglio, alto malapena un palmo, distante cinque passi. Presi in mano il rosa; le mie dita si toccavano, come se non tenessi niente, questi non si decompongono, meditavo, si evaporano come la notte. E le foglioline ovali, dure, di color cotenna, e quelle color giallo limone con le striature color catrame, bandiere imperiali del passato, del pero selvatico. Le altre non rivelavano alla decadenza la superficie; si accartocciavano, come la foglia di copertura del sigaro, piccoli cilindri, tubicini, mummie; avevo toccato uno; incominciò a rotolare sul pendio; tutte le altre appresso, verso un avvallamento a forma di piatto, dove si fermarono stringendosi insieme. Mi chinai su di loro un’altra volta, aspirai profondo l’odore boschiva della fossa comune e mi alzai. Il cielo era azzurro; la stella serale brillava tra i rami. Quanta bellezza mi circonda perfino qui, sospirai, e mi accorsi della tua presenza, Osip Mandel’štam.
Stavi fermo appresso il recinto con il cappello e con giacchetta corta addosso. Il filo spinato traspariva attraverso il tuo corpo; avevi il viso bianco, giovane e calmo. Lo sapevo che mi avresti fatto visita. Quante volte t’avevo pensato, ancora là fuori, sul mio letto, se sudavo freddo e col palmo molliccio tastavo la parete fredda, e qui, quando mi svegliavo sul mio pagliericcio all’abbaiare dei cani segugi. Tante cose ci legano, il nostro destino e lo stesso! Di questo non parlo volentieri, suona come smargiassata, eppur siamo noi due, solamente noi due, che avevamo scritto poesie contro Stalin, sul suo podere. Perché quel gesto? Lo so, non eravamo coraggiosi, (oso parlare tranquillamente a nome tuo: avevamo vissuto le stesse cose) non eravamo coraggiosi, avevamo paura perfino quando la poesia c’è venuta in mente, e tremavamo mentre lo scrivevamo; ma a tremare per davvero, avevamo cominciato quando fu finita e avevamo notato, che è diventata parte integrante del nostro essere, nostra carne e sangue; distoglievamo gli occhi dai specchi, perché avevano aspirato la nostra vita, e presso la nostra scrivania avevamo cominciato a dondolare le nostre caviglie tremanti. Avevi alzato il braccio? Cosa vorresti aggiungere a ciò che avevo detto? Che non avevamo soltanto paura. Le poesie diffondevamo pure, senza considerazione, forse perché, da cento segnali potevamo capire, che - indipendentemente della poesia - ci avrebbero liquidato comunque, non solo per quel che avevamo scritto, ma per ciò che siamo. E non avevamo solo paura, ma gioivamo pure, che finalmente è stato trovato colui, che di lui, del Gengis, scrive, del linguista, dai baffi di grillotalpa, appiccicosi vini gregoriani biascicante, su due gambe camminante morte nera, del padre dei popoli seduto sulla montagna di cadaveri, del sadico, dal grembo avvizzito, a cui al posto del basso ventre, e il cervello che fa cilecca. Ma perché ti parlo del vivente, quando possiamo dire molto di più l’un all’altro, un morto all’altro. O sei ancora in vita, in qualche campo nella taiga, lassù lontano in Siberia, e scrivi poesie dopo quel lavoro atroce? Come fai a resistere? O ti sei arreso, sei morto di fame, ti hanno ammazzato? Perché non rispondi?
Avevano suonato il campanaccio per il rientro. Cominciai subito a correre, prima che scoprano la mia sparizione, guardandomi indietro ogni tanto. Credevo fosse andato via. Ma no. Stava fermo davanti al recinto con il cappello e la giacchetta corta addosso. Filo spinato correva attraverso il suo corpo.
*(Recsk, 1951) – Campo di lavoro forzato sul territorio ungherese, tra il 1950 e 1953.
*Osip Ėmil'evič Mandel'štam, (Varsavia, 15 gennaio 1891 – Vladivostok, 27 dicembre 1938) è stato un poeta, letterato e saggista russo. Morì nel gulag di Vtoraja rečka presso Vladivostok.
|