Radnóti Miklós: À la recherche... (À la recherche… in Italian)

Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn,
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már.
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.

Serate miti, anche i vostri ricordi saranno nobilitati!
Dai poeti e dalle giovani spose contornata tavola
brillante dove stai scivolando sulla mota del passato?
dov’è la notte, quando gli amici arzilli, bevevano
allegramente pinot grigio, dai sottili, brillanti calici?
 
Intorno la luce della lampada versetti fluttuavano,
sulla cresta metrica si cullavano brillanti aggettivi verdi,
vivevano i morti e i prigionieri erano a casa, amici vecchi
spariti, da tempo deceduti scrivevano poesie, con
la terra dell’Ucraina, Spagna e delle Fiandre sul cuore.
 
Alcuni combattevano, digrignando i denti correvano
nel fuoco, perché non potevano far’ altro, mentre
intorno a loro, sotto la coperta lurida della notte,
la compagnia dormiva impaurita, pensavano alla propria
stanza, che in questa società fungeva da isola e da grotta.
 
A volte viaggiavano nei carri bestiame blindati, assiderati,
senza armi stavano fermi nei campi minati, altre volte,
sono andati volontari, muti, con le armi in mano, sapevano
che quella guerra era questione loro, e ora nella notte,
l’angelo della libertà veglia sul loro grande sogno.
 
A volte…non importa. Che fine han fatto le grandi bevute?
Volavano i precetti, s’accumulavano i frammenti delle
poesie e si moltiplicavano le rughe intorno la bocca
e sotto gli occhi delle giovani donne; negli anni cupi
della guerra s’appesantivano le ragazze dai passi di fata.
 
Dov’è quella notte, la taverna, la tavola sotto i tigli?
coloro che son ancora vivi, quelli alla guerra costretti?
cuore mio sente la loro voce, la mano la loro stretta,
cito le loro opere intravedo la grandezza della loro statura,
e misuro (prigioniero muto), - in cima alla straziata Serbia.
 
Dov’è la notte? quella notte non ritornerà mai più,
e a quel che c’era, la guerra dà una diversa prospettiva.
Son seduti alla tavola, nascosti nei sorrisi delle donne,
berranno dai nostri bicchieri, coloro, che insepolti
dormono nei boschi lontani, sui pascoli stranieri.