Kassák Lajos: La gregge di Dio Marte (Marsisten nyája in Italian)

(Ütközet után.)

A végtelen határban csokorba álltak a

fáradt, bomlott szemű katonák.

Hat óra, s a szél hideg esteli gyászt tereget.

A katonák kemény oszlopba feszülnek

s megindulnak a vad, iszapos mezőkön át.

Végtelen kigyósorokban vonaglanak

s itt-ott még fölbukik acél fegyverzetük.

Fölöttük lármás ébentollu madarak

húznak nyugat felé, hol sürü felhőerdőkben bujdokol a nap.

Elbujt előlük a nap, mint egy bús, pironkodó szűz.

S útjukra nem rajzanak csillagok.

A sötét távoli dombokról skarlát, opál

és türkisz őrszemek hunyorognak a térbe.

Valahol gazdag trénszekerek kerekei

muzsikálnak…

De itt süket szurokban ül a novemberi csönd

s a komor arcú ég ezüst esőostorral

ébresztgeti a holtakat.

1914, október

(Dopo la battaglia)

Nella campagna infinita, stavano in capannelli,

i soldati stanchi dagli occhi sfatti.  

Sono le sei, il vento freddo lutto serale dispiega.

I soldati, in colonne, si avviano tese,

attraverso aspro prato melmoso.

Ondeggiano nelle serpentine infinite,

l’armatura dell’acciaio qua e là s’intravede.

Sopra di loro, uccelli neri chiassosi filano

verso l’ovest, dove nel fitto bosco delle nuvole,

si nasconde il sole.

Il sole s’è nascosto da loro, come una triste vergine

arrossita.

Sulla loro via non pullulano le stelle.

Dalle lontane colline buie, le vedette scarlatte,

opali e turchesi ammiccano nello spazio.

Da qualche parte, risuonano le ruote delle facoltose

carovane…

Ma qui, il silenzio di novembre è immerso nel buio

sordo, il cielo cupo, con la frustata di pioggia,

cerca di svegliare i morti.