Kassák Lajos: Költészetem

I.

Mentenem kéne ami menthető

s én csak ülök

súlyosan

akár egy kőtömb

akár az az óriási madár

akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.

Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében

költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon

a megszokás törvényein

a hülyék révületén.

Elég volt az ömlesztett szépből

az örökölt effektusokból.

Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából

hanem a geometria szigorú rendjéből születik

lefejti a gyümölcs héját

megszerkeszti az alaprajzot

térbeállítja a tárgyakat

eltakarítja a múlt romjait

s egy szebb jövendőt ígér.

Íme költészetem valóságlényege

szavaim tartalma

vallomásaim értelmetlennek vélt értelme

tűzeső

és jégcsapok csengése

amik az ellentétek törvénye szerint

egyszerre egymás mellett élnek

és betöltik a világ

ismert

ismeretlen

tájait.

 

II.

Nemcsak a szív énekel most

nem is csak a nyelv.

Szemem kék vize

fogaim kemény fehére

testem klasszikus szerkezete

szellemem felfoghatatlan anyaga

fejem milliónyi hajszála

kezem tíz ujja

akár egy orkeszter

tíz megszállott tagja

egyszerre cseng

hogy hírt adjanak rólam

a világnak.

 

Énekelek

a fényben

és árnyékban

mindazokért akik szerencsétlenül születtek

vagy később érte őket a szerencsétlenség

a süketekért

a vakokért

a hitetlenekért

az együgyűség áldozataiért

azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról

s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.

 

Úgy énekelek

hogy valaki más

sorsa mélyéről visszhangozza

és képessé váljék rá hogy elinduljon

a part felé

ahol korunk anyaméhe vajúdik

ahol a földbevetett mag csírát fog

ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot

ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját

ahol az ember ráismer embertársára

kezébe veszi

az anyagot

a szerszámot

és megalkotja

élete értelmének

vértől piros

szenvedéstől fekete

jegyeit.