This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Madách Imre: Tragedia omului (Az ember tragédiája in Romanian)

Portre of Madách Imre

Az ember tragédiája (Hungarian)

Harmadik szín

(Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis, durva fakaliba. Ádám cövekeket ver le kerítésül. Éva lugost alkot. Lucifer.)

Ádám

Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Birok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól,
És kényszerítem nékem termeni.

Éva

Én meg lugost csinálok, épen olyat,
Mint az előbbi, s így közénk varázslom
A vesztett Édent.

Lucifer

Vajh, mi nagy szavat
Mondottatok ki. A család s tulajdon
Lesz a világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.

Ádám

Rejtélyeket beszélsz. Igérted a
Tudást, az ösztön kéjéről lemondtam
Érette, hogy, bár küzdve, nagy legyek.
S mi az eredmény?

Lucifer

Hát nem érzed-e?

Ádám

Érzem, hogy Isten amint elhagyott,
Üres kézzel taszítván a magányba,
Elhagytam én is. Önmagam levék
Enistenemmé, és amit kivívok,
Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem.

Lucifer félre

Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek,
Meglátjuk szíved, villámok ha égnek.

Éva

Nekem meg büszkeségem az csupán,
Hogy a világnak anyja én leszek.

Lucifer félre

Dicső eszmény, mit a nő szíve hord,
Megörökítni a bűnös nyomort.

Ádám

Mit is köszönjek néki? Puszta létem?
Hisz az a lét, ha érdemes leszen
Terhére, csak fáradságom gyümölcse.
A kéjet, amit egy ital viz ád,
Szomjam hevével kell kiérdemelnem,
A csók mézének ára ott vagyon -
Amely nyomán jár - a lehangolásban.
De hogyha a hálának csatja mind
Le is hullt rólam, bár szabad levék
Alkotni sorsom és újból lerontni,
Tapogatózva amit tervezék -
Ahhoz segélyed sem kellett talán,
Megbírta volna azt saját erőm.
S te nem mentél meg a súlyos bilincstől,
Mellyel testem por földéhöz csatol.
Érzem, bár nem tudom nevét, mi az,
Talán egy hajszál - annál szégyenebb -,
Mi korlátozza büszke lelkemet.
Nézd, ugranám, és testem visszahull,
Szemem, fülem lemond szolgálatáról,
Ha a távolnak kémlem titkait;
S ha képzetem magasb körökbe von,
Az éhség kényszerít, hunyászkodottan
Leszállni ismét a tiprott anyaghoz.

Lucifer

Ezen kötél erősb, mint én vagyok.

Ádám

Ah, úgy te gyönge szellem vagy igen,
Ha e láthatatlan pókháló, e semmi,
Mit százezer lény észre sem veszen,
S hálója közt szabadság érzetével
Fickándozik, mit csak nehány kivált
Magasb szellem sejt, még dacol veled.

Lucifer

S csakis ez az, mi vélem bír dacolni,
Mert szellem, mint én. Vagy tán azt hiszed,
Hogy, mert elrejtve munkál s zajtalan,
Nem is erős? - Ne hidd, homályban űl,
Mi egy világot rendít és teremt,
Mert látásától megszédűlne a fej.
Csak ember műve csillog és zörög,
Melynek határa egy arasznyi lét.

Ádám

Hagyd megtekintnem hát e működést
- Egy perce csak, keblem, tudod, erős -,
Mely rám befolyhat, aki enmagamban
Olyan különvált és egész vagyok.

Lucifer

Vagyok - bolond szó. Voltál és leszesz.
Örök levés s enyészet minden élet.
De nézz körűl és láss szellem-szemekkel. -

Ádám amit a következőkben mond, mind láthatóvá is lesz

Mi áradat buzog fel így körűlem,
Magasba törve szakadatlanúl,
Hol kétfelé vál s a földsarokig
Vihar gyanánt rohan?

Lucifer

Az a melegség,
Mely életet visz a jegek honába.

Ádám

Hát e két lángfolyam, mely zúgva fut
Mellettem el, hogy félek, elsodor,
És mégis érzem éltető hatását:
Mi az, mi az? Elkábulok belé. -

Lucifer

Ez a delej.

Ádám

Alattam ing a föld.
Amit szilárdnak és alaktalannak
Tartottam eddig, forrongó anyag lőn,
Ellentállhatlan, mely alak után tör,
Életre küzd. Amarra mint jegec,
Emerre mint rügy. Oh, e zűr között
Hová lesz énem zárt egyénisége,
Mivé leszesz, testem, melyben szilárd
Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám
Nagy terveimben és nagy vágyaimban?
Te elkényeztetett gyermek, ki bajt
S gyönyört szerezsz számomra egyiránt.
Nehány marok porrá sülyedsz-e csak,
Míg többi lényed víz és tünde lég,
Mely még imént piroslott és örült,
S legott voltammal a felhőbe gőzölt?
Minden szavam, agyamban minden eszme
Lényemnek egy-egy részét költi el.
Elégek! - És a vészhozó tüzet
Talán rejtélyes szellem szítogatja,
Hogy melegedjék hamvadásomon. -
El e látással, mert megőrülök.
Ily harcban állni száz elem között
Az elhagyottság kínos érzetével,
Mi szörnyű, szörnyű! - Oh, miért lökém el
Magamtól azt a gondviseletet,
Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt,
S tudásom óhajt - oh de hasztalan.

Éva

Úgy-é, úgy-é, hasonlót érzek én is.
Ha majd te harcolsz a fenevadakkal,
Vagy én lankadva kertünk ápolom,
Körültekintek a széles világon,
És égen-földön nem lesz egy rokon,
Nem egy barát, ki biztasson vagy óvjon,
Nem így volt ám ez egykor, szebb időben.

Lucifer gúnyosan

Hiszen, ha oly kicsínyes lelketek,
Hogy fáztok ápoló gond s kéz ne'kűl,
S alárendeltség oly szükségetek:
Idézek én fel istent számotokra,
Ki nyájasabb lesz, mint a zord öreg:
E földnek szellemét, ismérem őt
Az égi karból, szép szerény fiú. -
Jelenjél meg, szellem,
Látod, nem bírsz velem,
Az ősi tagadás
Hiv, hisz nem merne más.

A földből lángok csapnak fel, tömör fekete felhő képződik szivárvánnyal, iszonyúan mennydörögve

Lucifer hátralépve

Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak,
A föld nemtője gyönge és szelíd.

A Föld Szellemének szava

Mit gyöngeűl látál az égi karban,
Az önkörében végtelen, erős. -
Im itt vagyok, mert a szellem szavának
Engednem kelle, ámde megjegyezd,
Hogy fölzaklatni s kormányozni más.
Ha felveszem saját képem, leroskadsz,
S eme két féreg itt megsemmisűl.

Lucifer

Mondd hát, hogyan fér büszke közeledbe
Az ember, hogyha istenűl fogad?

A Föld Szellemének szava

Elrészletezve vízben, fellegekben,
Ligetben, mindenütt, hová benéz
Erős vágyakkal és emelt kebellel.
Eltűnik

A ligetet, forrást tünde játszi nimfák népesítik

Éva

Ah, nézd e kedves testvér arcokat,
Nézd, nézd, mi bájosan köszöntenek,
Nincs többé elhagyottság, rengeteg,
A boldogság szállott közénk velek.
Ők adnak búnkban biztató szavat,
A kétkedésben jó tanácsokat.

Lucifer

Nem is kérhettek jobb helyütt tanácsot -
Kik, amint kértek, már határozátok -
Mint épp e kedves tünde alakoktól,
Kik úgy felelnek, mint kérdésetek szól:
A tiszta szívre mosolyogva néznek,
Ijesztő réműl a kétségb'esőnek;
Ők kísérendnek végig száz alakban,
Százféleképen átalváltozottan,
A fürkésző bölcs észnek üde árnya
S örök ifjú sziveknek ideálja.

Ádám

Mit ér, mit ér e játék csillogása,
Előttem mely foly, nem hatok belé -
S nekem csak egy rejtéllyel több jutott. -
Ne hitegess, Lucifer, ne tovább,
Hagyj tudnom mindent, úgy, mint megfogadtad.

Lucifer félre

Keserves lesz még egykor e tudásod,
S tudatlanságért fogsz epedni vissza.
Fenn
De tűrelem. Tudod, hogy a gyönyör
Percét is harccal kell kiérdemelned;
Sok iskolát kell még addig kijárnod,
Sokat csalódnod, míg mindent megértesz.

Ádám

Könnyű neked beszélni tűrelemről,
Előtted egy öröklét van kitárva,
De én az élet fájából nem ettem,
Arasznyi lét, mi sietésre int.

Lucifer

Minden, mi él, az egyenlő soká él,
A százados fa s egynapos rovar.
Eszmél, örűl, szeret és elbukik,
Midőn napszámát s vágyait betölté.
Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sár-testbe van
Szorítva az ember egyénisége.
Látád a hangyát és a méherajt:
Ezer munkás jár dőrén összevissza,
Vakon cselekszik, téved, elbukik,
De az egész, mint állandó egyén,
Együttleges szellemben él, cselekszik,
Kitűzött tervét bizton létesíti,
Míg eljön a vég, s az egész eláll. -
Portested is széthulland így, igaz,
De száz alakban újolag felélsz.
És nem kell újra semmit kezdened:
Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,
Köszvényedet őbenne folytatod,
Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,
Évmilliókra lesz tulajdonod.

Ádám

Ez visszapillantása az öregnek,
De ifjú keblem forró vágya más:
Jövőmbe vetni egy tekintetet.
Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek.

Éva

Hadd lássam én is, e sok újulásban
Nem lankad-é el, nem veszít-e bájam.

Lucifer

Legyen. Bűbájat, szállítok reátok,
És a jövőnek végeig beláttok
Tünékeny álom képei alatt;
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melyben útatok tér;
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás - s e sugár a remény. -

Ezalatt Ádámot és Évát kalibába vezeti, kik ott elszunnyadnak


PublisherTalentum Kiadó
Source of the quotationp. 21-27.

Tragedia omului (Romanian)


TABLOUL III • Afară din paradis

(Un minunat ţinut afară din paradis. O colibă de scânduri. Adam împlântă parii unui gard. Eva sădeşte viţă. Lucifer.)

ADAM
E partea mea. În loc de lumea largă,
Mă-ndestulez c-o mică moşioară,
Ce-o apăr eu de fiare stricăcioase;
Să-mi deie roadă tot eu o silesc.

EVA
Eu îngrădesc, Adame, o colibă
Ca cea de-odat’… demult… mai ţii tu minte?
Pierdutul rai l-aduc jos pe pământ.

LUCIFER
Ce vorbă mare aţi rostit în treacăt.
Aceste două: casa şi moşia,
Vor îndrepta pe veci rotirea lumii,
Născând şi chin şi blânde reverii.
Vor creşte-apoi pe rând, ca să se-ntrupe:
În patrie şi-atâtea meserii.
Vor plăsmui tot ce-i frumos şi nobil
Şi-o să-şi înghită propriii copii.

ADAM
Nu te-nţeleg, ţi-e vorba-ntunecată,
Mi-ai prevestit cunoaşterea a toate
Şi-am aruncat seninul neştiinţii.
Ca greu luptând să mă ridic în slavă,
Răsplata ce-i?

LUCIFER
În tine tu n-o simţi?

ADAM
Eu simt şi văd că de când Dumnezeu
M-a părăsit, aşa cu mâna goală,
Nu-l mai cunosc. Trăiesc de-acum cu mine
Şi singur eu sunt dumnezeul meu.
Iar munca mea o să-mi rodească mie.
Vezi, asta mi-e puterea şi mândria.

LUCIFER (Aparte.)
Sărman năuc! Azi mic îţi pare cerul,
Să te vedem când fulgeră şi tună!

EVA
Mândrie, da, atâta am şi eu:
Întreaga lume să mă cheme mamă.

LUCIFER (Aparte.)
Frumoasă ţintă-n inima femeii:
Să-nveşniceşti şi chinul şi păcatul.

ADAM
Cu ce i-aş fi dator Lui? Că exist?
Doar firea mea, de-i vrednică de greul
Ce-l pot purta, e roada ostenelii,
Căci voluptatea dulce-a băuturii,
Cu chinul setei, tot eu mi-o câştig.
Un schimb e tot. Şi preţul sărutării
E-n înşelarea care vine-n urmă.
Dar dacă astăzi lanţul providenţii
S-a rupt şi-n schimb am dobândit puterea
De-a-mi făuri ori de-a-mi strica eu soarta,
Cu mintea mea purtată-n pipăire,
Puterea mea era-ndestulătoare
Şi braţul tău nu-mi aducea folos.
Tu nu m-ai smuls din grelele obezi
Ce m-au legat cu trupul de ţărână
Şi simt, deşi nu ştiu ce e anume,
Un fir de păr, mai nevoiaş, se poate,
Ce-mi stăvileşte vrerea fără margini.
Aş vrea să sar, să zbor, dar trupu-mi cade,
Urechea, ochii nu-mi ascultă gândul
Când vreau să ştiu misterul depărtării.
Şi sufletul de-n alte lumi mă poartă,
Iar mă sileşte foamea bădărană
Să mă cobor la moartele materii.

LUCIFER
Ăst fir, ce spui, mai tare e ca mine…

ADAM
Aşa? Atunci eşti duh neputincios,
Când pânza asta de paianjen, mică,
Acest nimic, ce mii şi milioane
Nu-l văd, puterea să ţi-o-înfrâne poate.
Ăst văl ascuns împrejmuie mulţimea
Ce îmbătată tropote pământul,
Crezând năucă-n basmul libertăţii
Şi prea puţini îi simt abia reţeaua.

LUCIFER
Aceasta e ce-n cale mi se pune,
Căci duh cu mine deopotrivă este;
Ori tu socoţi că stăruind în taină
E slabă doar’? A, nu! În umbră şade
Cel ce frământ-o lume şi zideşte.
În faţa lui ai ameţi! Căci numai
Fapt omenesc străluce şi dă zgomot…
Hotarul lui e măsurat cu palma.

ADAM
Mă ştii, sunt tare! Toată-nvălmăşala
Arată-mi-o o clipă! Vreau să văd
S-atinge oare rostul firii mele,
Ce despărţit şi singuratec sunt!

LUCIFER
Cuvânt nebun e sunt. Ai fost, vei fi.
Viaţa e o trecere eternă,
Priveşte-n jur cu ochii luminaţi.

ADAM (Tot ce spune Adam în cele următoare apare pe rând.)
Ce suflu simt în jurul meu? Se zbate,
Din înălţimi s-avântă, se desface
În două părţi şi capetele lumii
Ca viforul le saltă-n drum.

LUCIFER
Căldura-i
Ce-ntinereşte ţările de gheaţă.

ADAM
Dar aste două râuri de văpaie,
Ce-alături urlă-n goană de pierzare,
De când le văd o groază simt în mine
Şi viaţă simt… Răspunde-mi, cum le cheamă?

LUCIFER
E magnetismul…

ADAM
Tremură pământul,
Tot ce-am crezut neţărmurit, vârtos,
S-a prefăcut materie ce fierbe;
Urmându-şi calea ei nebiruită,
Cere cuvânt şi cere întrupare
Ici in cristal şi dincolo în mugur.
Unde va fi în zarva asta mare
Fiinţa mea în mine îngrădită?
Tu, trupul meu, vânjos tu mi-ai părut,
Cu gând nebun unealtă te credeam
Dorinţelor şi planurilor mele…
Tu, trupul meu, în ce-o să te prefaci?
Tu, răsfăţat copil aducător
De zile dulci, de patimi şi necazuri,
Te va cuprinde-o mână de ţărână,
Când alte părţi, şi apa şi suflarea
Ce-au îmbrăcat viaţa firii mele,
S-or răzleţi în norii de azur…
Cuvânt şi gând, orice idee-n creier
Din rostul meu o parte cheltuieşte
Şi mă topesc… iar focul ce mă arde
L-a întărit vreun duh cu-a lui suflare,
Peirea mea lui împăcare dându-i…
Ăst chip e-amar, ăst chip mă nebuneşte!
Înconjurat, în lupta ta stângace,
Să stai pe veci de mii de braţe tari,
Să lupţi cu sute luptă ne-nţeleasă…
Grozav! De ce? De ce cu uşurinţă
Am râs atunci de arma providenţii,
Ce mi-o punea pe-ascuns în mâini instinctul,
Şi n-o ştiam… Dar azi că-s treaz şi-o văd
Şi-o simt, şi-o cer şi… totuşi… e în zadar!

EVA
Aşa-i! Tot astfel simt şi eu,
Când tu luptând cu fiarele-n pădure,
Eu ostenită voi plivi grădina,
Mă voi uita în lumea asta largă,
Pământul, cerul nu ne vor cunoaşte
Şi-om fi străini, lipsiţi de-apărător!
Era altfél în vremile mai bune!

LUCIFER (Ironic.)
Ei fie! Dacă sufletul pitic,
Neâncălzit de alţii, se-nfioară,
Căutându-şi lui pe veci slugărnicia,
Vă plăsmuiesc eu vouă Dumnezeu,
Mai blând ca-n cer moşneagul încruntat.
Peste pământ domneşte acest duh -
Un blând copil din ceata cea de îngeri.
Te-arată, duh, te-arată!
Îţi poruncesc venirea.
Mai tare sunt ca tine,
Căci sunt tăgăduirea!
(Din pământ ţâşnesc limbi de foc, un curcubeu răsare deasupra unui nor negru, gros. Tunete înfricoşate.)

LUCIFER (Păşind înapoi.)
Tu cine eşti, vedenie grozavă?
Căci spiritul pământului e blând.

SPIRITUL PĂMÂNTULUI
Cel ce era smerit sus între îngeri,
În cercul său, puternic e şi mare.
Azi am venit, căci glasul unui duh
L-am ascultat, dar te vestesc să ştii
Că vorba ta poruncă n-o să-mi fie.
A tulbura şi-a porunci e alta!
Când îmi îmbrac eu chipul meu, tu piei,
Iar ăşti doi viermi striviţi cad la pământ.

LUCIFER
Dar spune-mi tu, primindu-te stăpân,
Cum te-a găsi pe tine omul, spune!

SPIRITUL PĂMÂNTULUI
Voi fi-mpărţit în ape, nori şi câmpuri,
În orice loc îşi va purta privirea
Cu gând înalt, cu sufletul cucernic.
(Dispare. Săltând uşor, nimfe vin să împrejmuie lunca şi izvorul.)

EVA
Priveşte-aceste feţe de surori,
Cu drag le văd uitându-se la noi.
S-au dus de-acum urâtul şi necazul,
Şi fericire-asupră-ne coboară!
Cuvânt dau ele blând nădăjduirii
Si îndoielii sfaturi bune dau.

LUCIFER
Adevărat e gândul tău, femeie!
Când mintea voastră va dori povaţă
Rugaţi-vă acestor arătări?
Răspunsul lor la fel e cu-ntrebarea.
Privesc zâmbind spre inima curată
Şi groază-s celui deznădăjduit.
În mii de forme-n drum vă vor petrece,
În mii de feţe şi-or schimba vestmântul…
Vor fi mieroase umbre la-nţelepţi
Si tinerelor inimi ideal…

ADAM
Eu nu pricep întreaga jucărie,
De ce luceşte-n faţa mea? De ce?
Cu un mister mai mult eu m-am ales.
A fost destul! Nu mă-nşela, Lucífer,
Arată-mi tot, să-ţi văd făgăduinţa!

LUCIFER (Aparte.)
Amarnică ţi-a fost odat’ ştiinţa,
Neştirea ta o vei cerşi din nou…
(Tare) Răbdare! Clipa oricărei plăceri,
Cu braţul tău luptând tu ţi-o câştigi…
La mulţi să-nveţi, cu multe înşelări,
Pân’ mintea ta va înţelege totul…

ADAM
Tu poţi uşor vorbi despre răbdare,
Căci mintea ta străbate-o veşnicie,
Dar eu din pomul vieţii n-am gustat,
Deci pripă cere traiul măsurat.

LUCIFER
Egală e măsura vieţuirii
La viermi de-o zi, la cedrul secular,
Trăieşte, crede, luptă şi-apoi cade
Când e-mplinită munca de ziler!
Nu vremea trece: noi călătorim!
Un veac, o zi, măsura-i deopotrivă!
Şi ţinta ta, tu ai s-o vezi ajunsă,
Dar să nu crezi că-n trupul de ţărână
Încătuşat e rostul tău de om!
Nu vezi furnica, roiul de albine,
Năuci aleargă mii de muncitori
Ce-orbecăind grăbesc şi cad şi pier…
Dar neamul lor eternităţi trăi-va
Şi într-un duh s-a zbate mai departe,
Cu repezi paşi înaintând spre ţintă…
Şi haina ta de lut va cade astfel,
Dar primenit din nou te vei renaşte.
Nevoie n-ai a-ncepe luptă nouă,
Căci de-ai greşit, ţi-a ispăşi copilul
Păcatele din nopţi de tinereţe.
Ce vezi şi simţi şi-nveţi din lumea largă
Pe mii de ani cărările-ţi îndrumă…

ADAM
Acesta-i glasul minţii de moşneag.
Dar pieptu-mi tânăr alt dor ocroteşte:
În viitor să-mi adâncesc privirea,
Să văd la ce mi-e truda şi necazul…

EVA
Şi eu să văd, eterna primenire
Nu-mi va răpi, nu-mi va fura din farmec?

LUCIFER
Să fie, deci! În văl vrăjit îmbrac
Întregul rost al celor viitoare,
În chip de vis cu jocuri şi icoane…
Când veţi vedea zădărnicia ţintei,
Când grele munci vă vor opri în cale,
Ca-nfricoşaţi să nu fugiţi din luptă,
Cu sufletul gonit de deznădejde,
O rază las asupra lumii voastre,
Citind din ea - un joc apare totul!…
O arătare… Dau speranţa vouă!
(Între timp conduce pe Adam şi Eva în colibioară, unde ei aţipesc.)



PublisherPetőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ
Source of the quotationAz ember tragédiája 20 nyelven - 25 fordításban. CD-ROM

minimap