Tóth Imre: Last Year, April (Tavaly, április in English)

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek -
így kezdődik
Orwell ezerkilencszáznyolvannégye. Igen, én is így kezdem: derült,
hideg áprilisi nap
volt, azóta omlanak alá az egek. Amikor gyermek voltam, gyermek-
ként, amikor
katona, akkor katonaként. Hogy elkerüljük a személyesség csapdáját.
Azóta minden
nap olyan, mint egy kibiztosított kézigránát, amit eldobtak, de nem
robbant fel.
parancsnok ment érte, hogy visszahozza, majd verejtékezve és remeg-
ve a kezembe
adta. „Ez a tiéd, neked kell vele kezdened valamit, akárcsak az életed- me.
del. Senki nem
fogja leélni helyetted, ahogy meghalni sem lehet mások helyett.”
Omlanak alá az egek, szakadatlanul. Azóta is. Szakadatlanul.

It was a bright cold day in April, and the clocks were striking thirteen -
that’s the beginning
of Orwell’s nineteen eighty-four. Yes, that’s also the way I start: bright,
cold day in April
it was, since then skies have been pouring beneath. When I was a child, like
a child, when I was
a soldier, then like a soldier. To avoid the trap of being personal.
Since then each
day’s been like an armed hand-grenade thrown away but not
exploded. The
commander went to fetch it, then sweating and trembling
he handed it to
me. ’It’s yours, you have to do something with it, just like with
your life. No one
will ever live it instead of you, just like one can’t die instead of others.’
Skies have been pouring beneath ceaselessly. Since then, too. Ceaselessly.