This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Carducci, Giosuè: A Caracalla Thermái előtt (Dinnanzi alle Terme di Caracalla in Hungarian)

Portre of Carducci, Giosuè
Portre of Babits Mihály

Back to the translator

Dinnanzi alle Terme di Caracalla (Italian)

Corron tra 'l Celio fosche e l'Aventino

le nubi: il vento dal pian tristo move

umido: in fondo stanno i monti albani

bianchi di nevi.

 

A le cineree trecce alzato il velo

verde, nel libro una britanna cerca

queste minacce di romane mura

al cielo e al tempo.

 

Continui, densi, neri, crocidanti

versansi i corvi come fluttuando

contro i due muri ch'a piú ardua sfida

levansi enormi.

 

- Vecchi giganti, - par che insista irato

l'augure stormo - a che tentate il cielo? -

Grave per l'aure vien da Laterano

suon di campane.

 

Ed un ciociaro, nel mantello avvolto,

grave fischiando tra la folta barba,

passa e non guarda. Febbre, io qui t'invoco,

nume presente.

 

Se ti fûr cari i grandi occhi piangenti

e de le madri le protese braccia

te deprecanti, o dea, da 'l reclinato

capo de i figli:

 

se ti fu cara su 'l Palazio eccelso

l'ara vetusta (ancor lambiva il Tebro

l'evandrio colle, e veleggiando a sera

tra 'l Campidoglio

 

e l'Aventino il reduce quirite

guardava in alto la città quadrata

dal sole arrisa, e mormorava un lento

saturnio carme);

 

Febbre, m'ascolta. Gli uomini novelli

quinci respingi e lor picciole cose:

religïoso è questo orror: la dea

Roma qui dorme.

 

Poggiata il capo al Palatino augusto,

tra 'l Celio aperte e l'Aventin le braccia,

per la Capena i forti omeri stende

a l'Appia via.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.0web.it/poesia

A Caracalla Thermái előtt (Hungarian)

Áventinust köd fedi, Caeliust is

nedves szél leng a halovány sikságon

távol bús albán hegyek állnak, hóval

födve fehéren.

 

Hamvas fürtjein felemelve fátylát

zöldruhás britt nő lapoz a könyvében

e romok után, melyek im dacolnak

éggel, idővel.

 

Folyton, sűrüen, feketén, károgva

hullámló hollócsapatok kerengnek

a két fal körül, melyek óriássá

dacba merednek.

 

„Vénült gigászpár – haragosan szólnak

a jósló hollók – minek álltok égnek?”

S olykor új szél hoz komolyabb harangszót

a Lateránból.

 

Egy járókelő, köpenyét felhajtva

dús szakálla közt fütyörészve halkan

fel sem nézve megy tova. – Láz, e helynek

istene, hívlak.

 

Hogyha kedves volt neked az anyáknak

síró nagy szeme s fiaik lecsukló

halovány fején kiterített karjuk,

téged imádó;

 

hogyha kedves volt a Palátiumban

régi oltárod (mikor ős Evander

halmát nyalta még Tiberis, s esténként

alkonyi fényben

 

az Aventinus s Capitólium közt

Róma Quadrátát hazatérő quiris

látta még s egy lassu saturni verset

mormoga halkan);

 

Láz, ó hallgass rám. Az uj embereknek

kicsinyes hadát tova üzd el innen;

szent e borzadály, hol az ős istennő,

Róma, leszunnyadt.

 

Dús fejét magas Palatinra hajtja;

Caelius felé kiteríti karját;

s Appius tág útja mögött nagy válla

messze feszül ki.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap