This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Dante, Alighieri: Isteni színjáték. Purgatórium. Első ének. (La Divina Commedia. Purgatorio. Canto I. in Hungarian)

Portre of Dante, Alighieri
Portre of Babits Mihály

Back to the translator

La Divina Commedia. Purgatorio. Canto I. (Italian)

Per correr miglior acque alza le vele
omai la navicella del mio ingegno,
che lascia dietro a sé mar sì crudele;

e canterò di quel secondo regno
dove l'umano spirito si purga
e di salire al ciel diventa degno.

Ma qui la morta poesì resurga,
o sante Muse, poi che vostro sono;
e qui Caliopè alquanto surga,

seguitando il mio canto con quel suono
di cui le Piche misere sentiro
lo colpo tal, che disperar perdono.

Dolce color d'oriental zaffiro,
che s'accoglieva nel sereno aspetto
del mezzo, puro infino al primo giro,

a li occhi miei ricominciò diletto,
tosto ch'io usci' fuor de l'aura morta
che m'avea contristati li occhi e 'l petto.

Lo bel pianeto che d'amar conforta
faceva tutto rider l'oriente,
velando i Pesci ch'erano in sua scorta.

I' mi volsi a man destra, e puosi mente
a l'altro polo, e vidi quattro stelle
non viste mai fuor ch'a la prima gente.

Goder pareva 'l ciel di lor fiammelle:
oh settentrional vedovo sito,
poi che privato se' di mirar quelle!

Com'io da loro sguardo fui partito,
un poco me volgendo a l 'altro polo,
là onde il Carro già era sparito,

vidi presso di me un veglio solo,
degno di tanta reverenza in vista,
che più non dee a padre alcun figliuolo.

Lunga la barba e di pel bianco mista
portava, a' suoi capelli simigliante,
de' quai cadeva al petto doppia lista.

Li raggi de le quattro luci sante
fregiavan sì la sua faccia di lume,
ch'i' 'l vedea come 'l sol fosse davante.

«Chi siete voi che contro al cieco fiume
fuggita avete la pregione etterna?»,
diss'el, movendo quelle oneste piume.

«Chi v'ha guidati, o che vi fu lucerna,
uscendo fuor de la profonda notte
che sempre nera fa la valle inferna?

Son le leggi d'abisso così rotte?
o è mutato in ciel novo consiglio,
che, dannati, venite a le mie grotte?».

Lo duca mio allor mi diè di piglio,
e con parole e con mani e con cenni
reverenti mi fé le gambe e 'l ciglio.

Poscia rispuose lui: «Da me non venni:
donna scese del ciel, per li cui prieghi
de la mia compagnia costui sovvenni.

Ma da ch'è tuo voler che più si spieghi
di nostra condizion com'ell'è vera,
esser non puote il mio che a te si nieghi.

Questi non vide mai l'ultima sera;
ma per la sua follia le fu sì presso,
che molto poco tempo a volger era.

Sì com'io dissi, fui mandato ad esso
per lui campare; e non lì era altra via
che questa per la quale i' mi son messo.

Mostrata ho lui tutta la gente ria;
e ora intendo mostrar quelli spirti
che purgan sé sotto la tua balìa.

Com'io l'ho tratto, saria lungo a dirti;
de l'alto scende virtù che m'aiuta
conducerlo a vederti e a udirti.

Or ti piaccia gradir la sua venuta:
libertà va cercando, ch'è sì cara,
come sa chi per lei vita rifiuta.

Tu 'l sai, ché non ti fu per lei amara
in Utica la morte, ove lasciasti
la vesta ch'al gran dì sarà sì chiara.

Non son li editti etterni per noi guasti,
ché questi vive, e Minòs me non lega;
ma son del cerchio ove son li occhi casti

di Marzia tua, che 'n vista ancor ti priega,
o santo petto, che per tua la tegni:
per lo suo amore adunque a noi ti piega.

Lasciane andar per li tuoi sette regni;
grazie riporterò di te a lei,
se d'esser mentovato là giù degni».

«Marzia piacque tanto a li occhi miei
mentre ch'i' fu' di là», diss'elli allora,
«che quante grazie volse da me, fei.

Or che di là dal mal fiume dimora,
più muover non mi può, per quella legge
che fatta fu quando me n'usci' fora.

Ma se donna del ciel ti muove e regge,
come tu di' , non c'è mestier lusinghe:
bastisi ben che per lei mi richegge.

Va dunque, e fa che tu costui ricinghe
d'un giunco schietto e che li lavi 'l viso,
sì ch'ogne sucidume quindi stinghe;

ché non si converria, l'occhio sorpriso
d'alcuna nebbia, andar dinanzi al primo
ministro, ch'è di quei di paradiso.

Questa isoletta intorno ad imo ad imo,
là giù colà dove la batte l'onda,
porta di giunchi sovra 'l molle limo;

null'altra pianta che facesse fronda
o indurasse, vi puote aver vita,
però ch'a le percosse non seconda.

Poscia non sia di qua vostra reddita;
lo sol vi mosterrà, che surge omai,
prendere il monte a più lieve salita».

Così sparì; e io sù mi levai
sanza parlare, e tutto mi ritrassi
al duca mio, e li occhi a lui drizzai.

El cominciò: «Figliuol, segui i miei passi:
volgianci in dietro, ché di qua dichina
questa pianura a' suoi termini bassi».

L'alba vinceva l'ora mattutina
che fuggia innanzi, sì che di lontano
conobbi il tremolar de la marina.

Noi andavam per lo solingo piano
com'om che torna a la perduta strada,
che 'nfino ad essa li pare ire in vano.

Quando noi fummo là 've la rugiada
pugna col sole, per essere in parte
dove, ad orezza, poco si dirada,

ambo le mani in su l'erbetta sparte
soavemente 'l mio maestro pose:
ond'io, che fui accorto di sua arte,

porsi ver' lui le guance lagrimose:
ivi mi fece tutto discoverto
quel color che l'inferno mi nascose.

Venimmo poi in sul lito diserto,
che mai non vide navicar sue acque
omo, che di tornar sia poscia esperto.

Quivi mi cinse sì com'altrui piacque:
oh maraviglia! ché qual elli scelse
l'umile pianta, cotal si rinacque

subitamente là onde l'avelse.


Isteni színjáték. Purgatórium. Első ének. (Hungarian)


Első ének

Az óceán szigete

Immáron jobb vizek fölé evezni
emel vitorlát elmém kis hajója,
s szörnyü Tengert maga mögé veszti;
második Ország kerül íme szóra,
ahol kitisztul az emberi szellem
s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.
De itt a holt Poézis élni keljen,
ó, szent Muzsák, mert tietek vagyok,
és Kalliope valahára merjen
kisérni hangján, melytől sápadott
egykor a kilenc Pierída bűne,
hogy nem reméltek bűnbocsánatot.
A napkeleti zaffir enyhe színe,
amely a tiszta lég arcán elömlött
egész az ég első köréig: íme
e szín most szemeimnek új öröm lett,
hogy a halálos ködtől elbucsúztak,
amelytől szembe-szívbe bú gyülemlett.
A szép planéta, mely szeretni biztat,
mosolyba vonta Keletet s homályba
a Halakat, melyek mögötte úsztak.
Én jobbfelé, e másik sarki tájra
figyeltem: itt négy csillag fénye játszott:
nem látta más még, mint Ádám s párja.
Sugáruknak az ég örülni látszott.
Ó, milyen özvegy Északunk vidéke,
mert ehhez mérhetőt sohase látsz ott!
De látásuktól visszaválva végre
szemem az észak-sarknak forditottam,
honnan letünt a Szekér égi képe,
s im egy magányos agg állt közel ottan,
akit ránézve már tisztelni kelle:
apát fiúnak nem kellene jobban.
Hosszú szakálla félig őszbe telle,
mint haja is már s hullt, két ágra bomló:
lehullt kettős sorát nyugtatta melle.
És arcát ama négy szent lángból omló
sugárok úgy feldísziték sugárral,
hogy szembenézve naphoz lőn hasonló.
"Kik vagytok itt, kik szemben a vak árral
futtok az örök tömlöcöt kerülvén?"
szólt, rázva haját a komoly szakállal.
"Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény,
s vezére a mély éjben lábatoknak,
amelytől oly sötét az örök örvény?
Hát a Pokol Törvényi úgy inognak?
vagy változott a Végzés fönn a Mennyben,
hogy barlangomhoz juttok, kárhozottak?"
Vezérem akkor kézenfogva engem
kézzel és szóval, s jellel inte, porba
hajtani térdet, arccal egyetemben.
És: "Nem magamtól jöttem!" - válaszolta -
"Egy égi hölgy szállt kérni, hogy ne hagyjam
egyedül ezt utján, a mély pokolba.
S mert akaratod az, hogy bőven adjam
elédbe, mint volt, esetünknek estét,
nem lehet az enyém, hogy megtagadjam.
Hát halljad: ez nem látta még az Estét,
de oly közel volt ahhoz balgaságban,
hogy perce volt csak, elkerülni vesztét.
Azért hogy őt e vészektől kivágjam
küldtek, amint már értésedre adtam;
és nem volt más út, mint amelyre hágtam.
A bűnök népét néki megmutattam
s most megmutatom még e másik népet,
mely itt tisztúl és kormányod alatt van.
Hogy' hoztam eddig, hosszu lenne néked
végig beszélni: föntről jött erőm,
hogy vezessem hallani s látni téged.
Nézd el hát, hogy idejött vakmerőn:
Szabadságért jött, s édes a Szabadság:
tudhatja, kinek holta Értte lőn:
tudhatod, kinek nem drága mulatság
volt egykor Uticában Értte veszned,
hol ruhád dicsőülni várja napját.
Az örök Törvényt nem sérthette ez meg,
mert társam él még, s Minos nem köt engem,
mert onnan jöttem, hol szüz árnya reszket,
ó, nagy szív, Marciádnak, s sírva leng lenn,
s bús szeme most is kér, hogy tartsd tiédnek;
az ő szerelméért hallgass meg engem
s hét országodon hagyj átmenni, kérlek:
viszek tőled köszöntést néki, ha
nem átallod, hogy rólad ott beszéljek."
"Ó, drága volt szememnek Marcia,
míg földön éltem, s amit ő" - felelte -
"tőlem kivánt, meg kelle kapnia:
de most a rossz folyón túl leng a lelke
és Törvény áll, mióta itten élek,
hogy többé rám nem hathat a keserve.
De hogyha szent Hölgy küldött, égi lélek,
mint mondod: ennyi szót nem kéne tenned,
elég már, hogy amit kérsz, Értte kéred.
Menj hát, s övezd a derekát fel ennek
sima kákával, arcát mosd le szépen,
de úgy, hogy meg ne hagyj rajt semmi szennyet:
mert legparányibb ködfolttal szemében
nem illenék, hogy bár a legkisebbnek
Éden szolgái közt elébe lépjen.
Köröskörül, hol e kicsiny szigetnek
az ár veri alját, a lágy iszapban,
nád, káka, sás nőtt buja zöld keretnek.
Egyéb növény nem is terem meg abban,
se fás, se lombos: mert a habtörésnek
nem állja erejét, mely sohse csappan.
S vissza se jőjj már erre, hogy ne késs meg:
most kel a nap, az megmutatja rögtön
szelídebb útját az emelkedésnek."
Szólt, azzal eltünt: és én talpra szöktem,
szótlan huzódtam közelebb azonban
vezéremhez, s szememmel rajta csüggtem.
És ő így kezdte: "Fiam, jőjj nyomomban:
forduljunk vissza, mivel ott az aljjal
egy szint felé hajlik a lanka nyomban."
A szürkületen győzött már a hajnal:
futott az; és én sejthetném a tenger
vizét remegni messze, halk morajjal.
Mentünk a sík magányon, mint oly ember,
kit tévesztett útjára visszacsal vak
reménye - s csügged, míg csak rája nem lel.
S midőn elértünk oda, hol a harmat
harcol a nappal, s oszlik bár, de lassan,
oly részen, melyet árnyékok takarnak:
láttam, hogy bölcs Vezérem óvatossan
két kézzel a friss fűbe mártogat;
s én, hogy szándékát, sejtve, támogassam,
felé nyujtottam könnyes arcomat:
és harmatos ujja föltárta mélyen
rejlő szinét a pokolszín alatt.
S mentünk aztán a puszta partszegélyen,
amely hajózni sohse lát iránta
hajóst, ki megérné, hogy visszatérjen.
Ott megövedzett, mint amaz kivánta.
Csodák csodája! - hogy a sást kitépte,
ujra kihajtott a szerény palánta
és helybe, nyomba, felnőtt rögtön épre.



PublisherInterpopulart Könyvkiadó
Source of the quotationDante Alighieri: Isteni színjáték

minimap