Adj' isten, tenger!
Én Litvánia első költője vagyok,
S te is első vagy az egész vidéken.
Azt mondják, hogy zseni vagyok, sőt még nagyobb,
S hogy kitöröm a nyakam - a Szentírás szerint ezt is megérem.
Mikor a jachtok fölemelik fejüket az ég felé,
Mikor mint démonok tombolnak a szélvészek,
Akkor minden, ami csak tenger,
Ami csak a világítótornyokhoz ér,
Bármilyen vánnyadt is: feléled –
Most én, akár a sas,
Keblembe vájva
A tenger hullámaival locsolgatok.
S földig hajolva
A homokot csókolgatom halálra
Később a fellegek fülébe suttogok.
Miként az álom, kifakult a régi nagyság,
A Baltikumban csendesebbek a vikingek.
Norvégia olykor fészkelődik manapság;
De már korántsem oly pompás, hatalmas,
Mint amikor az égen
A vikingek napja keringett.
Éjjel a tenger is más, másként háborog.
Isten meg-megkopogtatja szivét a fellegeknek.
Reggelre készülnek a fénylő csillagok
És hullámokként járják a balettet.
Ó, tengerecském!
Küldj csak borostyánkő-postát Norvégiába,
S Levante rozsdás köztársaságát idézd eszükbe,
Hadd tudják meg, hogy Tysliava próféta hazája
Nem Ázsia s nem is az emír egy piros betűje.