Tyutcsev, Fjodor Ivanovics: Az életből, mely itt dúlt mostohán... (От жизни той, что бушевала здесь... in Hungarian)

От жизни той, что бушевала здесь,

От крови той, что здесь рекой лилась,

Что уцелело, что дошло до нас?

Два-три кургана, видимых поднесь...

Да два-три дуба выросли на них,

Раскинувшись и широко и смело.

Красуются, шумят, – и нет им дела,

Чей прах, чью память роют корни их.

Природа знать не знает о былом,

Ей чужды наши призрачные годы,

И перед ней мы смутно сознаем

Себя самих – лишь грезою природы.

Поочередно всех своих детей,

Свершающих свой подвиг бесполезный,

Она равно приветствует своей

Всепоглощающей и миротворной бездной.

Az életből, mely itt dúlt mostohán,

A vérből, mely folyammá itt dagadt,

Mi juthatott el hozzánk, mi maradt?

Most egy-egy kurgán látható csupán...

Meg egy-egy tölgy, mely rajta dús kerek

Lombsátrát szétteríti most kevélyen,

Csak zúg, virul - s nem bánja, hogy a mélyben

Kinek hamvát dúlják a gyökerek.

A természetnek idegen a múlt,

Nem fogja fel sejtelmes éveinket,

S amely előttünk is homályba hullt -

Csak ábrándjának látjuk lényegünket.

És szépen sorban mindegyik fiát,

Kiket csak hasztalan hőstettek árja

Dicsér szünetlenül, ő egyaránt

Már mindent elnyelő békés gyomrába várja.