Koyš, Pavel: Leszállás Prágában (Pristátie v Prahe in Hungarian)

Koľkokrát človek zažil rozochvenie nemé,
koľkokrát dojatie, zatajené v colnom hlásení
a drahé.
„Prosím, pripútať sa, o niekoľko minút pristaneme
v Prahe.“
Letí, letí človek z prázdnej výšky,
aby cítil svoju váhu na zemi.
Z hmly priesvitnej ako hrozno v Mělníku,
z kamenných objatí predkov,
ticho a zvodne vypláva
pôvabne ležiaca Vltava.
Loď Hradčian kotví pri najpevnejšom míľniku.
Nad rodným hniezdom aeroplánik krúži,
z celého neba dôverne známa božská trať.
Sepnú kreolky okaté i svetobežníci muži:
Aha, Praha, Praga, Prague...


Ako je dobre do Prahy sa vrátiť
rozvážnym a dobrosrdečným Iľjušinom,
ako je dobre na prahu Prahy ráno pristáť,
na celý deň sa tu stratiť,
ako v proroctve Libušinom
dotýkať sa hviezd a šťatných súhvezdí
socializmu,
žmurkanie prvej trávy novej štvrte
o trištvrte na večnosť.
Praha plná srdca, nemožno k tebe neprísť,
nenabrať si do prstov tvojich nežných vánkov.
Z hociktorých zabudnutých letísk
nemožno k tebe nevzlietnuť, keď z tvojich veží,
z hlávok tvojich veží ako z dúhy Nezvalových veršov
zasvieti vlaha domova.

V pražských parkoch vždy zľahka slnko sneží,
iskrí sa pivo v hospôdke pod gaštanmi,
záľaha leta, nohy z olova.
Praha, úsmev dažďa, Praha zaľúbená,
stará Praha, čo mlado ako Gottwald myslí,
Praha, ktorá všetko v hudbe učí ťa,
nespopolnená Praha, živá v menách
tých, čo jej posledný výdych na tvár vtisli,
verná Praha najvernejšieho Fučíka.
Praha zvony vysočianskych nákov, Praha taká pražská,
Praha slovanský tanec, Praha nevesta do sveta,
Praha hodvábny šelest holubíc a naplnená láska,
Praha izba pre dobrých hostí prestretá...

Dobre je vzlietnuť k tebe z Ríma, nad Alpy sa vznášať
z popradského srieňa, nad čaro viníc Bratislavy, z Brna
pripútať sa k tvojmu objatiu.

Na streche svätého Mikuláša
slnko si svaly lúčov preťahuje, republika sa zhŕňa
k starej materi.
Nuž ešte mnohokrát to rozochvenie sladkou clivotou,
keď alumíniové koráby
zakrúžia kdesi na medonosnom Polabí
a do náručia Prahy nás budú mäkko klásť.
Dobre je, Praha, prežiť s tebou jeden,
ten jediný z životov,
dobre je cítiť ťa pod nohami,
moja vlasť...

Hányszor átélted már a néma megrendülést,
a meghatódást, melynek értékét önzőn
eltitkoltad a vámnyilatkozatban.
„Kérjük, csatolják be a biztonsági övét,
néhány perc múlva Prágában földet érünk.“
Száll, száll az ember a messzi magasból,
hogy érezze saját súlyát a földön.
A ködből, amely olyan áttetsző, mint a mělníki
édes szőlő, az ősök megkövült öleléséből
kiúszik csábítón és halkan susogva
a bájosan elnyúló Moldva.
A legszilárdabb mérföldkőnél horgonyoz a Hradzsin hajója.
Gépünk az ősi fészek fölött köröz,
innen az égből isteni a jól ismert útszakasz.
Azt suttogják a kreol bőrű lányok s világ járt férfiak:
Ni, Praha, Prága, Prague …

Milyen jó is Prágába visszajárni
a megfontolt és jóságos Iljusin szárnyain,
milyen jó Prága küszöbén reggel leszállni,
s elveszni egy egész napra itt,
mint Libuse jövendölésében
megérinteni a csillagokat
s a szocializmus boldog csillagképeit,
az új negyed első fűszálainak pislogását
az örökkévalóság háromnegyedén.
Prága, te csupa szív, nem lehet nem jönni hozzád,
gyöngéd szellőidet tenyerünkbe rejtve.
Bármelyik elhagyott repülőtérről
nem lehet hozzád nem szállni, ha tornyaid tetején,
tornyaid kupoláin, mint Nezval verseinek szivárványában,
megcsillan az ég termő nedve.

A prágai parkokban mindig fényt havaz a nap,
szikrázik a sör a kiskocsmában a gesztenyefák alatt,
fülledt a nyár, ólomlábakon jár ma.
Prága, te eső mosolya, szerelmes Prága,
Prága, te vén, aki oly ifjan gondolkodsz, mint Gottwald,
Prága, te, ki mindenre a zene nyelvén oktatsz,
az ő nevükben élő, elpusztíthatatlan Prága,
akik utolsó leheletüket lehelték orcádra,
a leghűségesebb Fučík hű Prágája.
Prága, a vysočanyi üllők harangja, te drága,
olyan igazi prágai Prága,
Prága, te szláv tánc, te könnyűvérű menyecske,
Prága, galambok bársonyos suhogása, szerelem telje,
te, a vendéget mindig tárt szívvel váró Prága…

Jó Rómából felszállni hozzád,
ellebegni az Alpok felett,
oly jó, ha a poprádi zúzmarából,
vagy a pozsonyi szőlőhegyek felől,
a Brnóból érkezett vendégedet
szorosan kebledre öleled.
A Szent Miklós-templom tetején
már sugárkötegeit edzi a nap,
s a nagyanyó köré gyűlik a köztársaság.
Hát sokszor érezd még, hogy a lelked megremeg,
amikor alumíniumbárkák raja köröz
valahol a mézpergető Elba-völgy fölött,
s Prága ölébe tesz majd le puhán.
Olyan jó, Prága, átélni veled
ezt az egyetlen életet,
jó érezni téged a lábunk alatt, hazám…