Bor, Matej: Ment egyszer egy járókelő az atomkorban 12 (Šel je popotnik skozi atomski vek 12 in Hungarian)

12

Šel je popotnik skozi atomski vek

in je imel privid:

zibal se je visoko

v srebrni gondoli

in gledal pod sabo

oblino zemlje:

bila je kakor pokrajina z lune:

pepel je zasul

zadnjo kupolo upanja

in z njo

zadnji spomin na to, kar je bio.

In po pepelu je gazilo

krdelo gnusnih demonov,

in ko so prišli do kraterja,

ki so oblaki vanj ocedili dež,

ki ni bil dež,

so planili vanj

in pili,

in ko so se napili,

so brisali usta, ki niso bila usta,

z rokami, ki niso bile roke,

in se zazrli z očmi, ki niso bile oči,

navzgor v njegovo srebrno gondolo.

- Kdo šte? jim je rekel.

- Tvoji vnuki.

Atomski ljudje.

12

Ment egyszer egy járókelő az atomkorban

és útközben látomása volt:

ezüst gondolában

nagyon magasan ringott

és lent, maga alatt

látta a Föld csücskét,

amint a Hold felületére emelkedett,

ahol hamu borította el

a reménység utolsó kupoláját

s vele együtt

utolsó emlékét mindannak, ami volt.

És a hamuba belegázolt

undorító démonok falkája,

a kráterhez igyekezve,

ahol felhők szűrték át az esőt,

az esőt, mely nem volt eső,

vadul rávetették magukat

és itták.

És amikor már eleget ittak,

szájukat, mely már nem volt száj, megtörölték

kezükkel, mely már nem volt kéz

és szemeik, melyek már nem voltak szemek

a járókelő ezüst gondolájára szegződtek.

- Kik vagytok? - kérdezte tőlük.

- A te unokáid vagyunk.

Atomemberek.