Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Dimitrov, Ivan: Az élet, mint a nem létező kanál (részlet) (Животът като липсваща лъжица (detail) Magyar nyelven)

Dimitrov, Ivan portréja

Животът като липсваща лъжица (detail) (Bolgár)

 

ДВА ДНИ ПО-КЪСНО ЗАПОЧНАХ ДА ЛЪЖА новите си приятели в клиниката. Съзнавам колко безумно звучи това, но бях воден от стремежа да стана част от компанията, да ме приемат. В сравнение с дните вкъщи двудневната изолация в клиниката ми се стори безкрайна. Когато бях затворен сам това беше неоспорим факт и трябваше да се примиря с него. Сега обаче нямаше нищо сигурно - хем бях сам, хем не бях. Тази двусмисленост на ситуацията ме подлудяваше. Между нас се беше настанило мълчание, дори между мен и Боян. Трябваше да се измъкна.

      Целия втори ден обмислях как да поднеса новината. Да я изстрелям наведнъж или да отстъпвам по малко? Да бъда сериозен или да се разчувствам? При всички положения след толкова отричане едно незабавно капитулиране би изглеждало подозрително и за начало противникът трябваше да бъде заблуден. Докато чаках подходящия момент, дообмислях точните думи, подрязвах ги внимателно, подреждах ги в изречения и ги повтарях наум, за да звучат убедително.

      Играеха на белот, а аз наблюдавах отстрани. Отборите се сменяха, но аз оставах на съседната маса. Играта вървеше с различни истории. Боян разказваше една от любимите си, как върлували цяла нощ из различни барове, по-скоро пияни, отколкото надрусани. Истински триумф на абсурда. Усещах, че редът ми идва, и устата ми се стягаше от напрежение. Разправяха се кратки наркомански историйки, най-вече комични. Перфектно, казах си, и в най-подходящия момент се изпуснах как една сутрин съм друсал с херца в стаята си, а майка ми внезапно се върнала.

      - Изпадам в истерия. Тя всеки момент ще влезе в стаята. На бюрото има хероин и джойнт, а цялата стая смърди. В този момент гледам един летен шал, който съм носил два-три пъти, до мен на земята и го мятам върху бюрото. Майка ми влиза, говорим си нещо, но нито знам какво, нито как съм говорил. Тя усеща странна миризма, но аз вече съм запалил цигара и твърдя, че миризмата идва от нея. Тя се съгласява и излиза. Адреналин, копеле.

      За по-голяма достоверност се описах като пушач на хероин, който едва наскоро опитал венозно приемане на дрогата. По този начин трябваше да прикрия пълното си невежество относно хероина. Като пушач на марихуана ми беше по-лесно да си се представя като пушач на хероин, а не като истински наркоман.

      Лъжата ми цъфна и върза. Боян се зарадва особено много.

      - Аз ви казвах, че няма дълго да увърта, а вие не и не - обърна се той към другите. - Никола, викате, никога няма да признае, че е един от нас, един от хората, които имат проблеми с наркотиците. Защо ли се не хванах на бас? Опитът си струваше.

      - Стига - засрамих се, - не можем ли да забравим за това.

      - Вече можем - усмихна се той.

      Другите потвърдиха.

      Онзи, който е казал, че целта оправдава средствата, имаше право в моя случай. Този разказ беше членската ми карта за затвореното общество в клиниката. Предстоеше ми отново да се изживявам като актьор. Припомних си деня, в който изнесох абстинентния моноспектакъл пред майка си. Това беше началото. Настъпи време да премина към по-широка аудитория. Да усъвършенствам актьорските си умения. Да ги развия до такава степен, че да създам свой двойник. Свой огледален наркоманизиран двойник, на който да вдъхна живот чрез думи и който да бъде толкова мек и податлив на влияния, че другите сами да го моделират, а аз просто да ги следвам. Ако и това изпълнение се получеше, щях да съм в правото си да почукам на вратите на театралните критици и да ги попитам къде ми е наградата.

      Менсъна стисна здраво ръката ми. Станислав, Петко и другите, които са станали жертва на затрудненията, които срещам при запомнянето на имена, също се зарадваха на внезапния обрат в отношенията си с техния най-нов клиничен другар.

      Шоуто започна.  

ВЪОБРАЖАЕМАТА ПРОДУЦЕНТСКА КЪЩА НАРКО ООД, която заемаше офис във въображението ми, започна работа по първата си продукция. Изпълнявах главната роля, бях режисьор, сценарист, продуцент и организатор. Продукцията беше нещо средно между филм, театър и риалити формат. Сюжетът се въртеше около едно “аз”, което никога не бях имал, но което другите откриваха в мен. Бях в стихията си. Публиката ме прие още от първата секунда и пожънах шумен успех. Не използвах специални ефекти, задкулисно ръкопляскане и нагласен смях и често си позволявах да импровизирам, но скечовете ми бяха номер едно.

      След дебюта завъртях втория епизод. В голяма степен успехът на всяка една продукция зависи от полагането на стабилни основи. На това се дължи честото използване на двойни начални епизоди. Колкото по-скоро свършех с ударното начало, толкова по-добре за мен. Затова без да му мисля много, праснах една ретроспекция и разказах как съм пропушил хероин...

      Късно през нощта в софийски парк един познат настойчиво ме убеждавал да пробвам. Самият той друсал от няколко месеца и още си затварял очите пред негативните страни на хероина, и не след дълго прекършил волята ми, но така и не съм се навил да вкарам иглата на пластмасовата спринцовка във вената си. Вместо това съм пропушил хероин и до такава степен съм се зарибил, че едва наскоро съм пробвал венозния начин на употреба.

      - И ето ме тук - завърших.

      Малко оставаше да изтърся с монотонен глас: “Очаквайте продължение”.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaЖивотът като липсваща лъжица

Az élet, mint a nem létező kanál (részlet) (Magyar)

Több éves heroinistának bizonyultam. Amikor a nővér meghozta a papírt az eredményekkel, és én elolvastam, mi áll rajta, elszállt az erő a lábamból, de az apám – miután mosolyogva közölte velem, hogy nem tagadhatok tovább – egy agresszív rázással gyorsan magamhoz térített.

– Minden világos, Nikola. Régóta titkolod előlünk. Nem ezt vártuk tőled. Édesanyáddal azzal áltatjuk magunkat, hogy nemrégiben szoktál rá, sajnálunk téged, törjük a fejünket, hogyan segíthetnénk rajtad, és te? Te?

Hogyan? Hogy történhet ilyesmi? Annyira csekély a valószínűsége, hogy szinte a nullával egyenlő, biztosított minket róla az ápolónő, mielőtt mintát vett volna. Elvből hinnék is neki, ha az ügy nem engem érintett volna.

Mindig előfordulhat tévedés, ha a dolgokat emberek irányítják. Évszázados bölcsesség bizonyítja, hogy mindenki legalább egyszer az életében teljességgel taccsra teszi vagy legalábbis hatásosan lejáratja magát, amiért aztán drágán megfizet. „Emberi, túlságosan is emberi!”, sóhajtottam fel egy bölcs filozófus szavaival, akit egyesek szerint buta nemi betegség fertőzött meg, de az apámnak egyáltalán nem volt kedve filozofálni.

– Nem, ne magyarázkodj! Ne beszélj! Nem akarom hallani! Nem akarok rád gondolni! Nem vagy… Nem vagy a fiam! Nem… Sajnos az vagy! Ez elől nem szökhet el az ember. De nem értelek! Miért csináltad? Miért?

E hatásos „nem” sorozat közepette előre éreztem, hogy a helyzet több mint rossz. Lehetetlennek tűnt megőrizni a hidegvéremet, de megpróbáltam. Rövid, alig néhány másodpercnyi meditációba estem. Az abszurd helyzetet, amibe kerültem, egy űrhajó motorjának mellékhatásaként képzeltem el, amelyre egy valószínűtlen véletlennek köszönhetően két stoppos szállt fel – másodpercekkel azután, hogy egy Vogon építő űrhajóból kidobták őket a végtelen világűrbe. Ez az akaratlan irodalmi asszociáció múlékony mosollyá kristályosodott ki az arcomon, és a befolyása alatt ellenvetést tanúsítottam egy bátor:

– De… -  erejéig.

Ha lett volna lehetőségem felsorakoztatni a gondolataimat, aforisztikusan feleltem volna meg, és levontam volna a következtetést, hogy az emberiség története nem más, mint különféle hibák története, amely még Ádám elsőszülött bűnével kezdődött, és folytatódik az emberiség további történetével egészen napjainkig. Kész voltam hatásos nyelvi rögtönzésbe bocsátkozni, de az apám feltartóztatott.

– Ne! – metszette el a gondolataimat egy borbélyborotvával.

Azonnal elhallgattam.

Most felejtsetek el mindent, amit eddig mondtam, és egy másodpercre képzeljétek el, hogy a teszt helyes! Hogy nem történt tévedés. És akkor mi van? Léteznek egyáltalán kábítószeresek? Mit jelent tulajdonképpen drogosnak lenni? Ha tiltott anyagoktól való megmámorosodást jelent, akkor minden teljes mértékben a hatalomtól függ. Miért illegális a marihuána, míg az alkohol és a cigaretta nem az? Miért nem volt a morfium, az amfetamin, a heroin, a kokain, az LSD és még ki tudja, mi minden a kezdetekben tilos szer? Száz évvel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy a Bayer cég létrehozta, nyugodtan lehetett heroint használni.

Nem vicces, hogy az aszpirin és a heroin távoli unokatestvérek? A szer elnevezése abból a megfigyelésből ered, hogy a heroinélvezők heroikusnak érezték magukat. Néhány év múlva a heroin hősi aranyévei leáldoznak, és a hurok szorulni kezd – a heroin illegálissá válik.

De ne feledkezzünk meg az orvosi javaslatokról sem! Ha lelki problémáid elleni harcodban beveszel egy maréknyi pirulát, Diazepámot például, az egyeseknek a drogozás egyik formája, másoknak – gyógykezelés. De hol a határ a kettő között, és ez a határ vajon nem látszólagos? Nem gyógymód-e a kábítószerezés a szó bizonyos értelmében? Hát azok, akik orvosi javaslatra szednek gyógyszert, nem narkósok? Na és mit mondjunk az alkoholistákról és a megrögzött dohányosokról? Néha úgy érzem, mindenki drogos, máskor – senki sem az.

Most térjünk vissza a kórházba, ahol még mindig nagy szemeket meresztve álltam, és azt kérdezgettem magamtól, hogy hogyan történhetett ez meg velem. A zavarodottság ellenére azonnal eszembe jutott egy orvosi tévedésről szóló történet, amely a nagyanyámmal esett meg. Nagyanyám egyszer elment, hogy rutin vizsgálatokat végezzenek el rajta, megtette, amit kellett, és várt.  Nem volt mit várjon, kitűnően érezte magát, hónapok óta nem volt beteg. Ül nyugodtan, amikor a nővér kővé dermedt arckifejezéssel nyitja ki az ajtót. A kezei reszketnek, amikor felolvassa a diagnózist: rák, mit tudom én, milyen fajta, előrehaladott állapotban. A nagymamám pánikba esik. A nővér kihívja a doktornőt, aki megnézi az eredményeket, és nem hisz a szemének. Nem létezik, hogy a nagymamám ilyen beteg. Ebben a pillanatban megfordítja a lapot, és felfedezi, hogy a nagymamám diagnózisa a túloldalon van. A cselekmény az érett szocializmusban játszódik, abban az időben, amikor a kórházakban takarékoskodni kellett az űrlapokkal, amelyekre a diagnózisokat írták. Így a nagymamám tizenöt perc leforgása alatt rákos beteg lett, majd csodába illő módon meggyógyult. Emlékeztetni akartam az apámat erre a történetre, de ő továbbra is olyan pillantással nézett rám, hogy nem voltam képes egyetlen szót se szólni.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaAz élet, mint a nem létező kanál

minimap