Cant espiritual (Katalán)
Si el món ja és tan formós, Senyor, si es mira
amb la pau vostra a dintre de l’ull nostre,
què més ens podeu dâ en una altra vida?
Perxò estic tan gelós dels ulls, i el rostre,
i el cos que m’heu donat, Senyor, i el cor
que s’hi mou sempre... i temo tant la mort!
Amb quins altres sentits me’l fareu veure,
aquest cel blau damunt de les muntanyes,
i el mar immens, i el sol que pertot brilla?
Deu-me en aquests sentits l’eterna pau
i no voldré més cel que aquest cel blau.
Aquell que a cap moment li digué « -Atura’t »
sinó al mateix que li dugué la mort,
jo no l’entenc, Senyor; jo, que voldria
aturar tants moments de cada dia,
per fe’ls eterns a dintre del meu cor!...
O és que aquest «fê etern» és ja la mort?
Mes llavores, la vida, què seria?
Fóra l’ombra només del temps que passa,
la il·lusió del lluny i de l’a prop,
i el compte de lo molt, i el poc, i el massa,
enganyador, perquè ja tot ho és tot?
Tant se val! Aquest món, sia com sia,
tan divers, tan extens, tan temporal;
aquesta terra, amb tot lo que s’hi cria,
és ma pàtria, Senyor; i no podria
ésser també una pàtria celestial?
Home só i és humana ma mesura
per tot quant puga creure i esperar:
si ma fe i ma esperança aquí s’atura,
me’n fareu una culpa més enllà?
Més enllà veig el cel i les estrelles
i encara allí voldria ser-hi hom:
si heu fet les coses a mos ulls tan belles,
si heu fet mos ulls i mos sentits per elles,
per què aclucà’ls cercant un altre com?
Si per mi com aquest no n’hi haurà cap!
Ja ho sé que sou, Senyor; prô on sou, qui ho sap?
Tot lo que veig se vos assembla en mi...
Deixeu-me creure, doncs, que sou aquí.
I quan vinga aquella hora de temença
en què s’acluquin aquests ulls humans,
obriu-me’n, Senyô, uns altres de més grans
per contemplar la vostra faç immensa.
Sia’m la mort una major naixença! Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://lletra.uoc.edu |
|
Lelki ének (Magyar)
Ha a világ ily szép, Uram, szemünket ha ott belül örök békéd uralja, egy másik életben adhatsz-e többet? Ezért vagyok féltékeny szemre, arcra, e testre, és mi nyugtot nem talál, Uram, a szívre... s rettent a halál! Miféle más érzékkel láttatod majd e kék eget a hegyeknek fölötte, af roppant tengerárt. a nap sugárát? Erzékeim békéd itt töltse meg, s e kék ég kell, nem vágyom más eget. Ki csak annak a percnek mondja: "Állj meg!", amely elhozta néki a halált, nem értem őt, Uram; én annyi percet állítanék meg mindahány nap, mindet örökké tenni szívemben! S ha már "örökké tenni" - maga a halál? De akkor hát mi is lenne az élet? Csupán az elmúló időnek árnya, távolt közelbe játszó délibáb, a "sok" s "kevés" számlálgatása volna, amely - mert minden minden már - csalárd? Mindegy! Legyen e világ oly sokféle, oly kiterjedt, oly ideiglenes, e föld, és mindazok, mik rajta nőnek, ez itt az én hazám, Uram; és, kérdlek, égi hazám is - nem lehetne ez? Ember vagyok, mértékem emberi, miket hiszek s remélek, mindazokban; s ha itt hitem, reményem nem meri útját folytatni, felrovod majd túlnan? Ott túlnan. lám, az ég s a csillagezrek, - ember maradnék ott is boldogan. Ha alkotásod mind ily szép szememnek ha szememet érettük teremtetted, becsukjam tán, keresve más hogyant ? Hisz ilyet nem találok semmikor. Uram, te vagy; de azt ki tudja, hol? Mindaz, amit látok, bensőm terád hasonlít; hadd higgyem, itt vagy tehát. S ha amaz óra eljő rettegésben, hogy becsukódik majd e földi szem, Uram, nagyobb szemet nyiss föl nekem, add arcodat szemlélnem véghetetlen! Legyen a halál nagyobb születésem!
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://vigilia.hu/node |
|