Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hrubín, František: Az éjből jött asszony (Žena z noci (Nesmírný krásný život) Magyar nyelven)

Hrubín, František portréja

Žena z noci (Nesmírný krásný život) (Cseh)


Já bál se neuzřít tě, ženo,
a přece uzřel jsem:
před sebou hrnula jsi hvězdy
a patou hledala jsi zem
jak střevíc ztracený.

 

K tvým ústům nedosáhla ústa má,
jen kotníky tvé chladně se mne dotkly
tekoucí řekou. Ohromen
tvou nesmírností zapřel jsem se lásce.

Čím blíž jsi ke mně časem přicházela,
tím menši bylas noci mé.
Tvé břicho úplňkem se tisklo
na louky mezi rybníky.
Ta létavice - to se blýsklo
z tvých očí přivřených.

Přicházela jsi blíž a blíž,
menší a menší. Viděl jsem tě celou.
Zem otřásla se, na tvůj kříž
zavěsila se tíha má. A hlavou
ve hvězdách ještě, pod koleny
cítilas nedočkavý svět.

Menší a menší. Do vlasů
zapletlo se ti vlhké listí.
Nad tebou od obzoru k obzoru
tvůj odložený závoj vlaje,
nesmírný mléčný stín,
ty dechem nyní změřitelná.

Menši a menší. Sesouváš se –
tvé věky letí mnou
v té vteřině, kdy živočichu
v sobě se oddáváme.
Ústy a klínem ležím na tvém hrobě,
je kdekoli, ó hořké trávy,
všude je zem.

V konečcích duše marně cítím
tvé zachvění:
to trávy prorůstají mnou.
A nad námi se zavazují
tvé zimostrázy v šelestu
půlnoční rosy.

Tu objímáš mne vším, čím dávno nejsi.
Obracíme se jako děti v hrách
a pak já dávno mizím.
Ze zimostrázu zvedáš hlavu ty:
ve vlasech rosné kapky,
ústy a chřípím nabíráš
hlubokou vůni světa.

Nyní ty ležíš rty a klínem
na dávném hrobě mém.
Je kdekoli. Ó hořké trávy,
všude je zem.



KiadóČeskoslovenský spisovatel, Praha
Az idézet forrásaBásnické dílo Františka Hrubina 4.

Az éjből jött asszony (Magyar)


Féltem, nem látni téged, asszony,
mégis megláttalak:
csillagot sodortál magad előtt,
s a földet sarkaddal kerested,
mint elveszett cipőt.

Szádhoz a szám nem ért el,
csak hűs bokáid sodró csermelyével
súroltál. Végtelenségedbe kötve,
a szerelemnek ellenálltam.

És amint egyre közeledtél,
mind kisebb voltál éjszakámban.
Hasad, ha kelt a telihold,
halastavaknak társa volt a réten.
Villámló üstökös bomolt
behúnyt szemed közében.

Közelebb jöttél, egyre közelebb,
s egyre kisebbként. Végig láttalak.
Medencecsontod - a föld remegett –
súlyommal nehezült. S térded alatt
míg csillagokba fúrtad arcodat,
érezted a türelmetlen világot.

Egyre kisebb. Hajadba
fonódott nedvesen a lomb.
És láthatártól láthatárig
levetett fátyolod bolyong,
s mint tejfehér árny, végtelenre nő –
te, lélektettel már felmérhető.

Egyre kisebb. Mindig le és le –
korszakaid rajtam át lengve szállnak,
amikor bensőnkben az állat
hajlít az ölelésre.
Szám és ölem sírodra dőlt,
bárhol van is, ó, keserű füvek,
mindenütt ott a föld.

Lelkem szálaiban hiába érzem
a remegésedet:
keresztülnőnek rajtam a füvek.
S a te virágaid takarnak,
amíg a harmat
sustorog éjfelet.

S ölelsz mindazzal, ami régen nem vagy.
Forgolódunk, mint játszó gyermekek,
s aztán én régen nem vagyok.
S most te emeled föl fejed,
hajadban harmat és virág,
s álladdal, orcáddal szivod
a világ sűrü illatát.

És most te vagy, ki szájával, s ölével
az én régi síromra dőlt.
Bárhol van is. Ó, keserű füvek,
mindenütt ott a föld.

1447



KiadóEurópa Könyvkiadó, Budapest
Az idézet forrásaA modern cseh líra kincsesháza IV., szerk. Zádor András

minimap