Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Škvorecký, Josef: Gyávák (Zbabĕlci Magyar nyelven)

Škvorecký, Josef portréja
Zádor András portréja

Vissza a fordító lapjára

Zbabĕlci (Cseh)

Zachtělo se mi vidět Irenu a zamířil jsem k poště. Tam se lidi kolem něčeho tlačili. Protlačil jsem se blíž. Na chodníku před poštou stála po zuby ozbrojená četa německých dětí. Byl na ně pohled. Nebylo jim víc než čtrnáct a hlavy měly zastrčené v helmách, že jim vykukovaly jen špičky nosů. A z té tmy pod helmama jim svítily očka, plná strachu a rozpaků a zmatenosti. Pod těma helmama a panzerfaustama a automatama, kterýma byli ověšeni, bylo vidět, že to jsou děti. Hitlerčíci. Mlčeli a nevěděli, co mají dělat. Kolem nich byl prázdný kruh a pak věnec lidí, kteří jim nadávali. Slyšel jsem pěkné nadávky a bylo vidět zaťaté pěsti. Protlačil jsem se do první řady. Hitlerčíci měli boty od bláta a vypadali utahaně. Vtom někdo z druhé strany vyskočil z davu a vytrhl jednomu Němčíkovi automat z ruky. Ozval se výkřik, asi povel, a hlouček se naježil zbraněma. Rozkoukaly se černýma dutýma očima a já pocítil nepříjemný tlak v břiše. Sakra, jako kdybych už měl v břiše kulku. To byl nepříjemný pocit. Uvědomil jsem si, že to musí být blbé, být zraněn. Stáhl jsem se impulzívně dozadu, ale hned jsem zůstal stát. Hergot, třeba se Irena odněkud dívá, aby si nemyslela, že se bojím. Bylo blbé se bát. Rozhlédl jsem se, ale Irenu jsem neviděl. Couvali všichni. Stál jsem vlastně už docela sám mezi couvajícím davem a naježenou četou Němců. To bylo dobré, protože teď bylo možné ustoupit. Strčil jsem ruce do kapes a otočil jsem se. Zase jsem pocítil ten pocit, jenže teď na zádech. Nervy se mi napnuly. Ale chtěl jsem zůstat lhostejný. Odloudal jsem se pomalým krokem za davem. Za mnou se ozval ostrý německý povel a ve mně zatrnulo. Zase jsem měl impuls praštit sebou na zem, ale opanoval jsem se. Blbost. Trefili by mě stejně. Jen ne se bát. A hlavně to nedat na sobě znát. Ušklíbl jsem se na lidi, ustupující přede mnou a zpola se otáčející. Klopýtali a zuřivě tlačili do těch, co stáli za nima a dobře neviděli, takže nevěděli, co se děje. Bylo ticho. Lidi zděšeně čuměli za mě. Loudal jsem se nonšalantně za nima a po zádech mi běhal nepříjemný pocit. Potom jako na povel všechny ksifty se najednou vypjaly a lidi se přestali tlačit. Za mnou se ozval klapot mnoha bot. Ohlédl jsem se. Němčíci s napřaženýma automatama odcházeli beze slova pryč. V zástupu před nima se otvírala rychle ulička jako Zidům Rudé moře.
„Odzbrojte je!“ ozval se zezadu nějaký odvážlivec, ale nikdo se k tomu neměl. Hleděl jsem za odcházející četou, v poslední řadě šli dva úplně trpasličí, nohy se jim viklaly a vypadali směšně. Ale drželi v rukách napřažené automaty. To budilo respekt. Zase se rozječelo nadávání. Ale Němčíci už zmizeli v rohové ulici. Dav se srotil a táhl za nima. Prostranství před poštou se vyprázdnilo. Rozhlédl jsem se a spatřil jsem Irenu, koukající z přízemního okna. Uviděla mě a zasmála se na mě.
„Nazdar, Danny,“ zavolala. Byla oblečená v bílé blůze a na ní měla trikolóru.
„Nazdar, Ireno,“ řekl jsem a přiloudal jsem se k oknu.
„Viděls to?“ zeptala se.
„Viděl.“
„Není to příšerný?“
„Co?“
„Ty děcka. Vždyť to sou úplný děcka.“
„Jo to. No jo, to je.“
„Cos myslel?“
„Já myslel ty lidi.“
„Jak?“
„No lidi.“
„Já ti nerozumím.“
Zasmál jsem se.
„Ty hrdinove.“
„Ach tak. Ale co myslíš, že se dá dělat, když nemají zbraně?“
„Já vím, ale –“
„A tys tam byl přece taky, ne?“
„Byl, ale –“
„Ale ty se považuješ za hrdinu.“
„Samo,“ řekl jsem. Asi mě přece viděla. Musel jsem z toho udělat psinu. Shodit se sám. Jinak bych si musel vymyslet něco logického, a mně se nechtělo myslet. Chtělo se mi dívat se na Irenu a kecat s ní.


KiadóSpisy Josefa Škvoreckého I., Odeon Praha, 1991

Gyávák (Magyar)

Kedvem támadt Irenával beszélgetni, elkanyarodtam a posta felé. Pár méterre tőlem egy csomó ember tolongott valami körül. Közelebb furakodtam. A posta előtt egy állig felfegyverzett szakasz állt. Egy szakasz német gyerek. Hülye látvány volt. A legidősebb sem lehetett több tizennyolc évesnél, a fejük olyan nagy sisakba volt bedugva, hogy csak az orruk hegye látszott ki. És a sisak alatti sötétségből kiragyogott a szemük, tele zavaros, tanácstalan félelemmel. A rájuk aggatott géppisztolyok, Panzerfaustok meg revolverek alatt világosan látszott a gyerekségük. Hitlerkék. Hallgattak, nem tudták, mit csináljanak. Üres kör volt körülöttük, a kör körül emberkoszorú, az emberek szidták őket. Szép káromkodásokat hallottam, és láttam, hogy a legtöbb ember ökölbe szorítja a kezét. Befurakodtam az első sorba. A hitlerkéknek sáros volt a cipőjük, és nagyon fáradtaknak látszottak. Az első sorból most kiugrott egy ember, és kirántotta a géppisztolyt az egyik németke kezéből. Éles kiáltás hallatszott, biztos valami vezényszó, és én kellemetlen nyomást éreztem a hasamban. Az anyád, mintha máris golyó volna a hasamban. Kellemetlen. Arra gondoltam, hogy hülye dolog lehet megsebesülni. Ösztönszerűen hátrahúzódtam, de félúton megálltam. A szentségit, hátha Irena kinéz valamelyik ablakból. Azt fogja hinni, hogy félek. Körülnéztem, de Irenát nem láttam. Mindenki hátrált. Már egészen egyedül álltam a hátráló tömeg és a géppisztolyt előreszegező németek között. Ez jó volt, mert most már nyugodtan visszahúzódhattam. Zsebre dugtam a kezem és megfordultam. Megint belém állt az a kellemetlen érzés, de most a hátamba. Az idegeim megfeszültek. De közönyös akartam maradni. Lassú léptekkel közeledtem a tömeg felé. A hátam mögött megint éles német vezényszó hallatszott, s bennem újra feltámadt az az érzés. Valami arra kényszerített, hogy a földre vessem magam, de ellenálltam a kísértésnek. Marhaság. Úgyis eltalálnának. Csak nem félni. És főleg nem mutatni, hogy félek. Rávigyorogtam a hátráló emberekre. Egyesek már meg is fordultak. Meg-megbotlottak, és dühösen hátraszorították azokat, akik hátrább álltak, és nem tudták, mi történik. Csend volt. Az emberek ijedten bámultak rám. Hanyag könnyedséggel ballagtam feléjük, de a hátamban még mindig ott futkározott az a kellemetlen érzés. Aztán, mint valami vezényszóra, minden arc megmerevedett, és a tolongás megszűnt. A hátam mögött csizmadobogás hallatszott. Megfordultam. A németkék előreszegezett géppisztolyokkal szó nélkül elindultak. A tömeg gyorsan megnyílt előttük, mint a zsidóknak a Vörös-tenger.
- Fegyverezzétek le őket! - kiabálta hátul valami bátor ember, de senki se sietett engedelmeskedni. Az elvonuló szakasz után néztem, az utolsó sorban két kisgyerek haladt, mint a törpék, a lábuk rogyadozott, röhejes volt. De ők is előreszegezett géppisztolyt tartottak a kezükben. Ez megadta nekik a respektust. Megint felhangzott a szitkozódás. De a németkék eltűntek a sarok mögött. A tömeg utánuk ment. A posta előtti térség kiürült. Körülnéztem, és megláttam Irenát az egyik földszinti ablakban. Ő is meglátott, és rám nevetett.
- Szervusz, Danny - mondta. Fehér blúz volt rajta, persze trikolórral.
- Szervusz, Irena - mondtam, és odaballagtam az ablakhoz.
- Láttad? - kérdezte.
- Láttam.
- Hát nem borzasztó?
- Mi?
- Ezek a gyerekek. Hiszen ezek még tisztára gyerekek.
- Ja úgy. Hát igen. Tisztára.
- Te mire gondoltál?
- Én az emberekre.
- Hogyhogy?
- Hát az emberekre.
- Nem értem.
Elnevettem magam.
- Hogy milyen hősök.
- Ja úgy. De szerinted mit lehet csinálni, ha nincs fegyverük?
- Tudom, de mégis...
- És te is ott voltál, nem?
- Igen, de...
- De te hősnek tartod magad.
- Világos - mondtam. Úgy látszik, mégis látott. Viccet kell csinálnom az egészből. Kiröhögnöm előtte önmagamat. Különben valami logikus dolgot kellett volna kigondolnom, de nem volt kedvem gondolkozni. Csak nézni akartam Irenát és dumálni vele.


Az idézet forrásaJosef Škvorecký: Gyávák, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998

minimap