Lovag vagyok, mesebeli,
Világgá kellett menni hát,
Hogy a Lányt megtaláljam én,
Sudár, virágzó rózsafát.
Híre járt, hogy ha láttad őt,
Kárhozott leszel, elveszett:
Vagy kősziklává változol,
Vagy kiszakítják szívedet.
Azt gondoltam magamban én:
Hátha én kivétel vagyok!
Csavargó lettem s bűnömért —
Dalnokká varázsoltatott!
Az utolsó strófa alternatív fordítása:
Azt gondoltam magamban: Eh,
Lesz kivétel a földtekén!
Világgá mentem, s bűnömért
Elkárhoztam — hát költök én!
Még egy:
Azt gondoltam magamban én:
Van kivétel minden alól!
Világgá mentem, s bűnömért –
Költő lettem, ki csak dalol!
Dvořák megzenésítésében:
https://www.youtube.com/watch?v=lUkWgCxj3oQ
Az uitolsó sor az eredetiben szó szerint: Hát most költővé vagyok elvarázsolva. A "zakletý" — elvarázsolva — szóban etymológiailag benne van ugyan az átkozottság fogalma — prokletý = (el)átkozott —, de azért ez mégsem jelenti azt, hogy Hálek elátkozott költőnek tekinti magát — nem is volt az egyáltalán —, noha az volt akkor a divat Nyugat-Európában; ott még a "költői" mellbaj is "divatba jött"... Ezt a divatot Csehországban csak Mácha utánozta (a mellbajt nem) gyermetegen de óriási sikerrel Május c. szuperpesszimista művében, l ott. Háleknél ez csak afféle folklorisztikus, pusztán stilizált elátkozottság. — Nem tudok róla, hogy Magyarországon is akadt volna elátkozott költő a XIX. század közepefelé.
