Droste-Hülshoff, Anette von: A költő (Der Dichter Magyar nyelven)

Die ihr beim frohen Mahle lacht,

Euch eure Blumen zieht in Scherben

Und, was an Gold euch zugedacht,

Euch wohlbehaglich laßt vererben,

Ihr starrt dem Dichter ins Gesicht,

Verwundert, daß er Rosen bricht

Von Disteln, aus dem Quell der Augen

Korall' und Perle weiß zu saugen;

Daß er den Blitz herniederlangt,

Um seine Fackel zu entzünden,

Im Wettertoben, wenn euch bangt,

Den rechten Odem weiß zu finden:

Ihr starrt ihn an mit halbem Neid,

Den Geisteskrösus seiner Zeit,

Und wißt es nicht, mit welchen Qualen

Er seine Schätze muß bezahlen.

Wißt nicht, daß ihn, Verdammten gleich,

Nur rinnend Feuer kann ernähren,

Nur der durchstürmten Wolke Reich

Den Lebensodem kann gewähren;

Daß, wo das Haupt ihr sinnend hängt,

Sich blutig ihm die Träne drängt,

Nur in des schärfsten Dornes Spalten

Sich seine Blume kann entfalten.

Meint ihr, das Wetter zünde nicht?

Meint ihr, der Sturm erschüttre nicht?

Meint ihr, die Träne brenne nicht?

Meint ihr, die Dornen stechen nicht?

Ja, eine Lamp' hat er entfacht,

Die nur das Mark ihm sieden macht;

Ja, Perlen fischt er und Juwele,

Die kosten nichts - als seine Seele.

Ti, víg asztalnál vigadók,

kiknek cserépben nő virág csak,

s öröklitek mindama jót

kényelmesen, mit erre szántak,

bámuljátok a dalnokot,

mert bogáncsról rózsát szokott

tépni, s forrásából a szemnek

gyöngyöt, korallt előteremthet;

mert villámot magához int,

mitől lámpája lángra lobban,

s viharban, hol féltek ti mind,

lélegzeni képes nyugodtan:

irigyen nézitek tehát

őt, a kor lelki Krőzusát,

s nem tudjátok, mily kínt kiállva

juthat csak kincse birtokába.

Nem tudjátok, hogy tiszta tűz

táplálja csak, mint kárhozottat,

s ahol viharfelhőket űz

a szélvész, levegőt csak ott kap;

hogy míg lehajtott fővel ül,

véres könnyet hullat belül,

s hogy csak tövisektől vigyázva

bimbózhat ki az ő virága.

Tán nem gyújt lángot a vihar?

Nem zúg a szélvész rémesen?

Talán a könny sohase mar?

Nem szúr talán a tüske sem?

Igen, lámpát gyújt a botor,

mitől saját velője forr,

s gyöngyöt lel mélyén a vizeknek,

miért csak lelkével fizet meg.