Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Brentano, Clemens: Az arany nap honába indul ([Der goldne Tag ist heimgegangen] Magyar nyelven)

Brentano, Clemens portréja

[Der goldne Tag ist heimgegangen] (Német)

Der goldne Tag ist heimgegangen;
Ich sah ihn über die Berge ziehn,
Und all mein sehnendes Verlangen
Floh mit ihm hin.
 
Bunt ist wohl um des Jünglings Hüften
Der schimmernde Mantel hingewallt,
Und leise in den Himmelslüften
Sein Lied verhallt.
 
Ich sah wohl die glühenden Locken
Am Berge wehn,
Oben ihn stehn,
Und freundlich goldne Flocken
Auf die Bahn hinsäen,
Drauf weiter zu gehen.
 
Da breitet das Leben
Die Schmetterlingsflügel,
Am duftigen Hügel
Ihn hoch zu erheben,
Uns nochmals zu geben.
 
So traurig saß er oben
Im Purpurzelt,
Und grüßt' die Welt:
Leb wohl da unten!
 
Da hat ihn der Flügel
Mit Flammen umwunden,
Am duftigen Hügel
Hinübergehoben.
 
Sein ödes Reich bleibt still zurücke,
Die Welt verweilt ganz herrenlos.
Das Leben forscht mit trübem Blicke
Im eignen Schoß.
 
Ein düstrer Mantel rauschet nieder
Rund um des Jünglings verlaßnen Thron,
Und aus den Wäldern hallet wider
Ein trunkner Ton.
 
Es rühren die nächtlichen Stunden
Sich tief im Tal,
Bereiten ein Mahl
Im dämmernden Saal,
Mit dichten Gewändern umwunden.
 
Ein matter Strahl
Blinkt am Pokal,
Und süß betrunken,
Vom goldenen Wein,
Schlummert die jüngste
Der Stunden schon ein,
Die andern lauschen
Von außenher zu,
Und stürzen herein.
Es sterben die Funken,
Hinabgesunken
Ist der letzte Strahl
Von ihrem Pokal.
 
Sie irren und rauschen
Ohn' Schimmer und Schein,
Ohn' alle Ruh'.
Zerstört ist das Mahl
Und dunkel der Saal.
 
Da schreiten die Stunden so leise
Wohl in die Nacht,
Verhüllen auf finsterer Reise
Mit ernstem Bedacht,
In dunkeln Falten
Die regen Gestalten,
An denen sie sinnend vorüberwallten,
Und alles umarmt sich rings umher,
Es giebt keine einzelne Rechte mehr,
Es öffnet jed Leben dem andern die Brust,
Und trinket mit Lust,
Ganz ohnbewußt,
Den himmlischen Kuß,
Den Wechselgenuß.
So innig umschlungen,
So heilig durchdrungen,
Umhüllet ein Rausch,
Den lieblichen Tausch.
 
Und endlich lösen die Arme sich auf,
Der Mond zieht herauf;
Der dämmernde Blick
Träumt trunkenen Traum.
Im himmlischen Raum
Erblühen die Sterne,
Und kehret das Licht
Bescheiden zurück.
 
Das Leben flicht
Dann in der Ferne
Den bräutlichen Kranz,
Entzündet die Lieder,
Erleuchtet den Tanz.
Die reizenden Glieder
Umhüllt ein Gewand,
Durchsichtig gewebet.
Das Leben erhebet,
Zum Himmel gewandt,
Den Busen, und strebet
Sich wieder zu finden.
Die Sehnsucht erwacht
In schimmernder Nacht.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.zeno.org

Az arany nap honába indul (Magyar)

Az arany nap honába indul -
még láttam őt a hegyek fölött,
amint sóvárgó vágyaimmal
messze szökött.
 
Sudaras ifju termetére
tarkán borult a fénylepel,
dala felszállt az ég ívére,
ott halva el...
 
Láttam: haja tűz-szinü fénye
hegyekre szállt -
ahogy megállt
kanyargó lépte elébe
arany-pihét dobálva
s megújra útra válva.
 
Szárnyat nyit az égre
a pille: az élet,
domb éle fölébe
röpíteni végleg
az ifjat, a szépet.
 
Rőt sátrán csak szomorgott,
ült odafent,
köszöntve lent
a nagy világot.
 
Két szárny csoda fénye
most lángba keríti,
domb éle fölébe
magosba repíti.
 
S országa pusztán messze-ível,
uralkodótlan áll a lét,
s nézi a világ bús szemével
saját ölét.
 
Egy komor palást földre perdül
az elhagyatott trón körül,
s egy örömittas hang kizendül
a fák közül.
 
Fut már a sok éjjeli óra
a völgyön át,
és csap lakomát
homály-szobák
vaskos fala közt mulatozva.
 
Kehelyre száll
egy csöpp sugár -
arany borokkal
részegül
az órák kicsi öccse,
s aludni ledűl.
A többi les csak,
néz-néz befele,
aztán berepül...
De elmerül, elhal
a szikra, a fénydal:
sugárka már
kehelyre se száll.
 
S felbolydul a gyors had
tűz- s fénytelenül,
fut, menekül,
széled, tovaszáll
s a hely vakon áll.
 
Lábujjhegyen ím, a sok óra
az éjbe fut -
s hosszu sor ér komor útra
s ont tompa borút,
fátylat terítve
az éji népre,
amerre elvisz tétova lépte.
S minden dolog összeölelkezik,
minden külön akarat eltünik -
minden, mi csak él, most összesimul
és issza vadul,
gondtalanul
a csók csodaszép
kettős gyönyörét.
Ily vággyal ölelve,
örömbe merülve
több kéjt ha beszív:
beleájul a szív!
 
Ernyednek is íme, a lomha karok,
a hold kiragyog,
dől-dől a sötét
álom-bor-özön.
Az égi mezőn
kivirágzik a csillag,
s lassan, szeliden
felpirkad az ég.
 
A lét idelenn
már ontja ujólag
a nász-koszorút,
nótára hevítget,
táncolni kigyújt,
odatűzi a leplet
áttündökölő
lágy teste havára
s az égi sugárba
izzó-hevülő
keblét odatárja
ocsudva a kéjből! -
S új vágy bizsereg
fel az éj közepett!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. Gy.

minimap