Volt nékem egy jóbarátom,
Jobb nem kellhet nekünk.
Ha trombita hív a harcba,
Előre, jobbra, balra –
Együtt menetelünk.
Ágyúgolyó repült fent.
Ki megy el, ki marad?
Le őt, őt teritette,
Lábamnál hever a teste:
Belőlem egy darab...
Kezét még idenyújtja,
De épp most tölt kezem,
Meg sem foghatja tiédet.
Legyen részed örök élet,
Barátom, úgy legyen!
.............................
Claudius Matthias „A halál és a lányka” c. verse után íme egy másik igénytelen vers (bár emennek szerzője híresebb, mint amazé), amelynek dicsőséges jövőben lett része: megzenésítették, és minden korban énekelték a katonák, a náci időkben is és a mai Németországban is, katonai temetéseken játszották és játsszák rendszeresen a dallamot, még Ausztriában is. Gyakran úgy élt a köztudatban, mint a német nemzeti egység szimboluma, holott semmi ilyesmiről nincs szó szövegben, keletkezésének körülményei pedig éppenséggel ellentmondanak ennek: olyan csata idején írta Uhland, amelyben németek harcoltak németek ellen. A nemzeti öntudat akkor még éppen csak kialakulóban volt, egyébként még évtizedekkel később is úgy valósult meg az egységes Németország, hogy egyes német államokra a porosz fegyverek kényszerítették rá az egységet..., mondván, hogy ha azok németül beszélnek, akkor nem számít, hogy nem akarnak csatlakozni, muszáj nekik. (Ezzel az érvvel Ausztriára, Svájcra is rákényszeríthették volna a hazafiságot.) A vers egyszerűen kenyeres pajtások barátságának, fegyverbarátságának villantja fel egy aspektusát.