Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Stadler, Ernst: Záróra (Abendschluss Magyar nyelven)

Stadler, Ernst portréja
Orbán Ottó portréja

Vissza a fordító lapjára

Abendschluss (Német)

Die Uhren schlagen sieben.

Nun gehen überall in der Stadt die Geschäfte aus.

Aus schon umdunkelten Hausfluren,

durch enge Winkelhöfe aus protzigen Hallen drängen

sich die Verkäuferinnen heraus.

Noch ein wenig blind und wie betäubt

vom langen Eingeschlossensein

Treten sie, leise erregt, in die wollüstige Helle

und die sanfte Offenheit des Sommerabends ein.

Griesgrämige Straßenzüge leuchten auf und schlagen

mit einem Male helleren Takt,

Alle Trottoirs sind eng mit bunten Blusen

und Mädchengelächter vollgepackt.

Wie ein See, durch den das starke Treiben

eines jungen Flusses wühlt,

Ist die ganze Stadt von Jugend

und Heimkehr überspült.

Zwischen die gleichgiltigen Gesichter

der Vorübergehenden

ist ein vielfältiges Schicksal gestellt –

Die Erregung jungen Lebens,

vom Feuer dieser Abendstunde überhellt,

In deren Süße alles Dunkle sich verklärt

und alles Schwere schmilzt, als wär es leicht und frei,

Und als warte nicht schon,

durch wenig Stunden getrennt, das triste Einerlei

Der täglichen Frohn – als warte nicht Heimkehr,

Gewinkel schmutziger Vorstadthäuser,

zwischen nackte Mietskasernen gekeilt,

Karges Mahl, Beklommenheit der Familienstube

und die enge Nachtkammer,

mit den kleinen Geschwistern geteilt,

Und kurzer Schlaf, den schon die erste Frühe

aus dem Goldland der Träume hetzt –

All das ist jetzt ganz weit – von Abend zugedeckt –

und doch schon da, und wartend wie ein böses Tier,

das sich zur Beute niedersetzt,

Und selbst die Glücklichsten,

die leicht mit schlankem Schritt

Am Arm des Liebsten tänzeln,

tragen in der Einsamkeit der Augen

einen fernen Schatten mit.

Und manchmal, wenn von ungefähr der Blick

der Mädchen im Gespräch zu Boden fällt,

Geschieht es, daß ein Schreckgesicht mit höhnischer

Grimasse ihrer Fröhlichkeit den Weg verstellt.

Dann schmiegen sie sich enger, und die Hand erzittert,

die den Arm des Freundes greift,

Als stände schon das Alter hinter ihnen,

das ihr Leben dem Verlöschen in der Dunkelheit

entgegenschleift.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.zeno.org/Literatur/M/Stadler

Záróra (Magyar)

Az órák hetet ütnek.

A város minden üzlete elsötétedik.

A gőgös csarnokokból homályos lépcsők és szűkös

udvarok során át kiözönlő boltilányok az utcát

ellepik.

Még vaksin hunyorognak, mint aki a börtön kapuján

kilép,

csak lassan ébredezve kortyolják az édes fényt,

a csendes nyári este tiszta örömét.

A komor út kifényesedik és tisztábban döng a zaj

hatalmas üteme,

és minden járda tarka ingekkel sürű, és lánynevetéssel

van tele.

Mint tenger, melynek öreg tükrét habokkal hasítja

egy fiatal folyam,

az ifjúságtól és hazatéréstől tajtékzó város olyan.

A járókelők közönyös tekintete előtt

virul a sors

kifoszthatatlanul –

az ifjú láz az esti óra szikrájától tüzet fog

és lobogva kigyúl.

Édességében megdicsőül

minden nyomorúság,

súlytalan a súly és minden könnyű és szabad,

mintha nem várná őket a

mindennapos robot, hol

testük-lelkük megszakad

a gyászos egyhangúságtól – mintha nem várná haza

őket otthonuk, a piszkos külvárosi utcák odúja,

a csupasz bérkaszárnya-sor,

a sovány vacsora, a családi szoba lidérce, mintha

a szűk hálószobában testvéreikkel egy ágyban sem

hálnának semmikor,

és nem kurta perc volna éjszakájuk, nem virradna

túlkorán a reggel álmuk arany birodalmát űzni el –

mindez most messze van -az este fátyla rejti-

mégis mindig a nyomukban, akár egy vadállat

zsákmányára lesve kísér és figyel,

hogy még a boldog menyasszony szemében is, ki

karjába karoló kedvesét

karcsú szökdécseléssel követi, lobog valami

félelmes sötét.

Beszélgetés közben ha szórakozottan

a földre néz a lány;

vidám mosolya megtörik

egy rémarc gonosz vigyorán.

Akkor a fiú karja után kap és remegő kezével

szorosabban szorítja a testéhez a testét,

mintha a hátuk mögött állna már,

ki lámpaoltásig

vonszolja sötét életüket, az öregség.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap