Loerke, Oskar: Holdfelhők (Mondwolken Magyar nyelven)

Der Fuchtelwind der Angst ist irr hereingeschlagen:
Bett wankt und Haus.
Grund fliegt wie Spreu.
Aufweint der Styx – kein Ach weiß ach zu sagen.
 
Der Schöpfung feuchtes Bild ist aus dem Fleisch vertrieben.
Nur schwarze Last,
Windflut der Nacht
Und Streifen mondnen Himmelsschaumes sind geblieben.
 
Gewendet wird ein Geisterfeld in großen Schollen,
Wie Blut so weich,
So klar wie Seim –
Zu Häupten keimen schon die weißen Knollen.
 
Sie keimen schon in Schmerzen, die sie sanft verändern;
Wie grünes Leid
Und goldne Milch
Schlägt's heilig über an den aufgegangnen Rändern.
 
Mein Herz – nah weint der Bach – mein Herz, so leicht zu pflücken,
Nun fülle dich:
Wie Pauken schön
Noch dies, noch dies zu schlagen von umschluchzten Brücken!

A rettegés furkósszele betör bomolva:
Ágy reng s a ház.
Polyva a föld.
Felsír a Styx - jaj nem jajong a holdra.
 
A nyirkos teremtés kiűzetett a húsból,
csak vak teher,
az éj szele,
s a holdas ég-tajték sávja maradt meg újból.
 
Szellem-mezőt tör rögösre a végzet.
Lágy mint a vér,
méz-tiszta már -
a fejnél már fehér gumók tenyésznek.
 
Már kínt csíráznak, és a kín is egyre lágyabb;
mint zöld sirám,
s tűzsárga tej,
a bomló peremeken szentül átcsap.
 
Letéphető szivem - közel patak-moraj szól -,
most töltekezz:
még azt meg ezt
dobold el szépen az átzokogott hidakról.