Rilke, Rainer Maria: Szonettek Orfeuszhoz II. 24 (Die sonette an Orpheus II 24 Magyar nyelven)

O diese Lust, immer neu, aus gelockertem Lehm!

Niemand beinah hat den frühesten Wagern geholfen.

Städte entstanden trotzdem an beseligten Golfen,

Wasser und Öl füllten die Krüge trotzdem.

Götter, wir planen sie erst in erkühnten Entwürfen,

die uns das mürrische Schicksal wieder zerstört.

Aber sie sind die Unsterblichen. Sehet, wir dürfen

jenen erhorchen, der uns am Ende erhört.

Wir, ein Geschlecht durch jahrtausende: Mütter und Väter,

immer erfüllter von dem künftigen Kind,

daß es uns einst, übersteigend, erschüttere, später.

Wir, wir unendlich Gewagten, was haben wir Zeit!

Und nur der scheigsame Tod, der weiß, was wir sind

und was er immer gewinnt, wenn er uns leiht.

Újat a gyatra agyagból, ó ez a vágy, ez a hajlam!

Támogatást sose kaptak a hajdani bátrak.

Mégis a sok-sok boldog öbölnél városok álltak,

s bővelkedtek a korsók édes vízben, olajban.

Isteneket formál sok bátor, emberi tervünk,

s bosszús sors rombolja le őket szüntelenül.

Mégis örökké élnek. Ezért kell arra figyelnünk

egyre, ki meghallgat majd végezetül.

Minden apát meg anyát eltölt ama cél: az Utód;

őrá várakozik fajtánk, a többezer-éves,

hogy sziven üssön, minket túlszárnyalva, utóbb.

Ó, mi, mi végtelenül bátrak, sok időnk van e földön!

És csak a néma Halál, ő tudja, fajunk mire képes,

s hogy mennyit nyer azon, ha az életet adja kölcsön.