Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Hölderlin, Friedrich: Az én javaim (Mein Eigentum Magyar nyelven)

Hölderlin, Friedrich portréja

Mein Eigentum (Német)

In seiner Fülle ruhet der Herbsttag nun,

Geläutert ist die Traub und der Hain ist rot

   Vom Obst, wenn schon der holden Blüten

      Manche der Erde zum Danke fielen.

 

Und rings im Felde, wo ich den Pfad hinaus,

Den stillen, wandle, ist den Zufriedenen

   Ihr Gut gereift und viel der frohen

      Mühe gewähret der Reichtum ihnen.

 

Vom Himmel blicket zu den Geschäftigen

Durch ihre Bäume milde das Licht herab,

   Die Freude teilend, denn es wuchs durch

      Hände der Menschen allein die Frucht nicht.

 

Und leuchtest du, o Goldnes, auch mir, und wehst

Auch du mir wieder, Lüftchen, als segnetest

   Du eine Freude mir, wie einst, und

      Irrst, wie um Glückliche, mir am Busen?

 

Einst war ichs, doch wie Rosen, vergänglich war

Das fromme Leben, ach! und es mahnen noch,

   Die blühend mir geblieben sind, die

      Holden Gestirne zu oft mich dessen.

 

Beglückt, wer, ruhig liebend ein frommes Weib,

Am eignen Herd in rühmlicher Heimat lebt,

   Es leuchtet über festem Boden

      Schöner dem sicheren Mann sein Himmel.

 

Denn, wie die Pflanze, wurzelt auf eignem Grund

Sie nicht, verglüht die Seele des Sterblichen,

   Der mit dem Tageslichte nur, ein

      Armer, auf heiliger Erde wandelt.

 

Zu mächtig, ach! ihr himmlischen Höhen, zieht

Ihr mich empor, bei Stürmen, am heitern Tag

   Fühl ich verzehrend euch im Busen

       Wechseln, ihr wandelnden Götterkräfte.

 

Doch heute laß mich stille den trauten Pfad

Zum Haine gehn, dem golden die Wipfel schmückt

   Sein sterbend Laub, und kränzt auch mir die

      Stirne, ihr holden Erinnerungen!

 

Und daß mir auch, zu retten mein sterblich Herz,

Wie andern eine bleibende Stätte sei,

   Und heimatlos die Seele mir nicht

      Über das Leben hinweg sich sehne,

 

Sei du, Gesang, mein freundlich Asyl! sei du,

Beglückender! mit sorgender Liebe mir

   Gepflegt, der Garten, wo ich, wandelnd

      Unter den Blüten, den immerjungen,

 

In sichrer Einfalt wohne, wenn draußen mir

Mit ihren Wellen allen die mächtge Zeit,

   Die Wandelbare, fern rauscht und die

      Stillere Sonne mein Wirken fördert.

 

Ihr segnet gütig über den Sterblichen,

Ihr Himmelskräfte! jedem sein Eigentum,

   O segnet meines auch, und daß zu

      Frühe die Parze den Traum nicht ende.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.textlog.de/17908.html

Az én javaim (Magyar)

Halk őszi nap van, teljesedés szaka,

tisztább a szőlő, s rőtlik a lomb a sok

  pompás gyümölcstől, szép virága

   áldozatul le a földre hullt már.

 

Járkálva némán félreeső uton,

bármerre nézek: sok java mind beért

  a boldogoknak, s ád e bőség

   tennivalót eleget s vidámat.

 

Lágy égi fény tűz által a gallyakon,

pillant a dolgos földmüvelőkre le,

  s áldása száll: mert lesz-e termés,

   hogyha a szorgalom ég csak érte?

 

S rám is ragyogsz még, égi arany? lehelsz

rám újra, kedves szélfuvalom? be rég

  volt, hogy megáldottál, s ma is még,

   mint a derűseket, úgy cirógatsz.

 

Az voltam egykor, ám az a béke s csönd

elmúlt – miképp a rózsa lehervad –, és

  emlékül is már csak virágzó

   csillagait sugarazza énrám.

 

Boldog, ki asszonyt bír, szeretőt s nemest,

házat s hazát, mely szégyene nem leszen:

  ily honra s ily bölcs férfiakra

   még a nap is gyönyörűbben ébred.

 

Mert hát az ember lelke, ha nem saját

földben gyökérzik, mint a növény, kiég,

  napfényen élhet csak, bolyongván

   széjjel a föld kerekén, az árva.

 

Ó! égi csúcsok! fölfele vonzotok

roppant erővel, s égi hatalmak, ó!

  – vágjon vihar, süssön derűs nap! –

   szívem epeszti a létezéstek.

 

Hadd menjek el még csöndben e csöpp uton

hozzád, liget, s míg lombkoronád arany

   díszben halódik, homlokomra

   vonj koszorút te is, édes emlék!

 

És hogy megőrző otthona is legyen

hulló szivemnek, néki is, üdvadó,

  s hogy lelkem is, mindig hazátlan,

   oly szívesen ne feledjen élni:

 

légy, Költemény, én jó menedékhelyem!

légy kertem, áldott Vers! melyet ápolok

  szívbéli gonddal, s mely örökké

   ifju virágaival virít, s mely

 

szerény, de biztos otthonom akkor is,

ha tengerével bömböl a mord idő,

  a változékony, s akkor is, ha

   enyhe napok lehe tenni biztat.

 

Áldásotok hull, égi erők, a föld

minden javára, én javaimra is

  jusson ki áldástok, s a párkák

   álmomat, ó! ne korán riasszák.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap