Vilarasz, Joannisz: Panasz (Παράπονο Magyar nyelven)

 Έτζι είναι ναίσκε, τον καιρό,

Που χαιρόσουν βαθμό λαμπρό

                    γιατί πλουτούσες,

Σε όλα ήσουν θαμαστός,

Παντού και πάντοτε γνωστός,

                    και φημισμένος.

Και αφού η τύχη σου η σκληρή

Τη σήμερο σε υστερεί

                    τα πρώτα δώρα,

Μικροί, μεγάλοι αρχινάν

Τελείως να σ' αλησμονάν,

                    να μη σε ξέρουν.

Σε ταύτο ως πράμμα φανερό,

Να ειπώ το όχι, δεν μπορώ.

                   μόνε σου λέγω,

Πώς έχεις άδικο πολύ

Να δείχνεις κάκητας χολή

                    κατά του κόσμου.

Καλοστοχάσου το, κι' ευθύς

Σωστά θα πληροφορηθής,

                    πως οχ την τύχη,

Να παραπονεθής μπορείς,

Οπού σε άφηκε χωρίς

                    χρυσό σαμάρι.

Íme! hol van már az idő, mikor

Fényes rangnak, címnek örültél,

   gyarapodtál folyton-folyvást,

Tündökletes voltál ott mindenekben,

Felnéztek rád, ismertek, nagy

   híred előtted járt akárhol!

Ó, a szörnyű sors, a kegyetlen végzet

Eljött, mint szokása, és kiforgatott

   megannyi javadból;

Íme! kicsik s nagyok már kezdenek

Elfeledni, mintha nem is éltél volna,

   látnak, és nem ismernek rád.

Tény ez! Én magam nem kételkednék

Benne, ha engem sújtana, csak belátnám,

   nem tehetek már ellene semmit,

Lásd be te is, hogy nincs igazad, tudd,

Oly fölöslegesen önt el az epe,

   és a világot hiába gyalázod -

Ezt jól gondold meg, s majd akkor

Látni fogod, nincs mit tenned, csak

   a sorsnak, ó jaj, neki kell

Panaszolkodnod, senki másnak, mert ő

Hagyott itt téged arany nyereg

   nélkül, csúfjára a világnak.