Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Howard, Henry, Earl of Surrey: Windsori börtönében emlékszik a windsori szép napokra (So cruel prison how could betide Magyar nyelven)

Howard, Henry, Earl of Surrey portréja
Weöres Sándor portréja

Vissza a fordító lapjára

So cruel prison how could betide (Angol)

So cruel prison how could betide, alas,

As proud Windsor, where I in lust and joy

With a king's son my childish years did pass

In greater feast than Priam's sons of Troy?

 

Where each sweet place returns a taste full sour:

The large green courts, where we were wont to hove,

With eyes cast up unto the Maidens' Tower,

And easy sighs, such as folk draw in love.

 

The stately sales, the ladies bright of hue,

The dances short, long tales of great delight,

With words and looks that tigers could but rue,

Where each of us did plead the other's right.

 

The palm play where, dispoilèd for the game,

With dazed eyes oft we by gleams of love

Have missed the ball and got sight of our dame,

To bait her eyes, which kept the leads above.

 

The graveled ground, with sleeves tied on the helm,

On foaming horse, with swords and friendly hearts,

With cheer as though the one should overwhelm,

Where we have fought and chasèd oft with darts.

 

With silver drops the meads yet spread for ruth,

In active games of nimbleness and strength,

Where we did strain, trailèd by swarms of youth,

Our tender limbs that yet shot up in length.

 

The secret groves which oft we made resound

Of pleasant plaint and of our ladies' praise,

Recording soft what grace each one had found,

What hope of speed, what dread of long delays.

 

The wild forest, the clothèd holts with green,

With reins availed and swift breathèd horse,

With cry of hounds and merry blasts between,

Where we did chase the fearful hart a force.

 

The void walls eke that harbored us each night,

Wherewith, alas, revive within my breast

The sweet accord, such sleeps as yet delight,

The pleasant dreams, the quiet bed of rest,

 

The secret thoughts imparted with such trust,

The wanton talk, the divers change of play,

The friendship sworn, each promise kept so just,

Wherewith we passed the winter nights away.

 

And with this thought, the blood forsakes my face,

The tears berain my cheeks of deadly hue,

The which as soon as sobbing sighs, alas,

Upsuppèd have, thus I my plaint renew:

 

"O place of bliss, renewer of my woes,

Give me accompt, where is my noble fere,

Whom in thy walls thou didst each night enclose,

To other lief, but unto me must dear."

 

Each stone, alas, that doth my sorrow rue,

Returns thereto a hollow sound of plaint.

Thus I alone, where all my freedom grew,

In prison pine with bondage and restraint.

 

And with remembrance of the greater grief

To banish the less, I find my chief relief.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://en.wikisource.org

Windsori börtönében emlékszik a windsori szép napokra (Magyar)

Ily szörnyű börtön, ó jaj, hogy lehet,

mint büszke Windsor? Egy királyfival

töltöttem itt a gyermekéveket;

Trójában sem volt több kedv, pompa, dal.

 

Fagyott emlék: meghitt zugok sora,

séták zöld kerten át, hol szél suhan,

szemünk vonzotta sok leány-szoba,

sóhajtoztunk, nyögtünk parasztosan.

 

Duzzadt vitorlaként sok szende szűz,

kis röpke táncok, végük-sincs mesék;

tekintet, melyben tigrisé a tűz,

ha jussáért perelt az ifju nép.

 

Tenisz-játékban fáradozva ott

szemünkre párát vont a szerelem,

s a labda tüstént rosszfelé futott,

majd hölgyünktől szállt új segedelem.

 

Köves küzdőtér, páncél fed ruhát,

habos mén, kard, nemes baráti szív,

rivalgás, mintha egy a másikát

nyársalná, míg dárdával dárda vív.

 

Ám ezüst könnyet ontott a mező,

ha fürge játékunk valódi lett,

és megfeszült az edzettség s erő,

s ernyedten dőltünk el a fű felett.

 

Titkos berkekben zengtük bánatunk

s imádottunk hosszas dicséretét ;

dalban regéltük, mily kegyben vagyunk

s a lassu várás mily kínzó, sötét.

 

Zöld selymű dombok, zúgó rengeteg,

gyeplő, melyet markunk lazára fog,

harsány kürtszó, csahos vadász-ebek,

leroskadó erős hímszarvasok.

 

S e várban szúnytam minden éjen át -

 ó jaj ! végigrivallnak lelkemen

tűnt édenek, elszállt harmóniák,

nyugodt ágyak, hol álom-méz terem,

 

bizalmas ábránd, könnyed csevegés,

társasjáték, barátság esküje,

igéret, melyben semmi színlelés,

a téli éj könnyen suhant vele.

 

Emlékszem, s a vér átfut arcomon,

halotti képemen a könny pereg,

s míg felszárítja tenger sóhajom,

ajkamon új meg új panasz remeg:

 

„Áldott hely, hol csupán jajom fakad,

mondd : nagylelkű barátom hova lett,

kit éjjel kedveséhez zár falad,

s ki nékem mindeneknél kedvesebb?"

 

Echo! jajongj, újrázd e bánatot

üres hangon, míg vége-hossza nincs!

Így, egymagam: mégis szabad vagyok

a mélyben, bár övez börtön s bilincs;

 

s míg emlékemben nagyobb fájdalom

kisebbet győz: elér a nyugalom.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap