Sitwell, Edith: Gyászének siratja az új virradatot* (Dirge for the New Sunrise Magyar nyelven)
|
Dirge for the New Sunrise (Angol)Fifteen minutes past eight o’clock, on the morning of Monday the 6th of August, 1945
Bound to my heart as Ixion to the wheel, Nailed to my heart as the Thief upon the Cross I hang between our Christ and the gap where the world was lost
And watch the phantom Sun in Famine Street - The ghost of the heart of Man…red Cain, And the more murderous brain Of Man, still redder Nero that conceived the death Of his mother Earth, and tore Her womb, to know the place where he was conceived.
But no eyes grieved — For none were left for tears: They were blinded as the years
Since Christ was born. Mother or Murderer, you have given or taken life — Now all is one!
There was a morning when the holy Light Was young…The beautiful First Creature came To our water-springs, and thought us without blame.
Our hearts seemed safe in our breasts and sang to the Light - The marrow in the bone We dreamed was safe…the blood in the veins, the sap in the tree Were springs of the Deity.
But I saw the little Ant-men as they ran Carrying the world’s weight of the world’s filth And the filth in the heart of Man - Compressed till those lusts and greeds had a greater heat than that of the Sun.
And the ray from that heat came soundless, shook the sky As if in search for food, and squeezed the stems Of all that grows on the earth till they were dry. The eyes that saw, the lips that kissed, are gone -Or black as thunder lie and grin at the murdered Sun.
The living blind and seeing dead together lie As if in love…There was no more hating then — And no more love: Gone is the heart of Man.
|
Gyászének siratja az új virradatot* (Magyar)(1945. augusztus 6-án, hétfő reggel, negyed kilenckor)
Szívemhez kötözve, mint a kerékhez Ixion, szívemhez kötözve, mint a kereszthez a Lator, Krisztus és a Semmi között függök - amelyben elveszett a világ
és az Inség utcáiból egyre a Kisértet Napot figyelem. Az Ember szivének Kisértetét... a véres Káint, az Ember még gyilkosabb agyának szikráit, a még Nérónál is vérengzőbbet, mert megfogamzott a szivében Föld-anyja halála és föltépte a méhét, hogy betekintsen oda, ahol megfogamzott egyszer.
De az emberek nem gyászolnak könnyes szemekkel, mert hiába volnának könnyek, nincsenek szemek, minden szem vakságra vettetett, mint akkor, mikor Krisztus született. Anya vagy gyilkos, életet-adó, vagy elvevő - most már minden egyre megy! Valaha volt egy reggel, mikor még fiatal volt az Égi Fény. Megjelentek az első Gyönyörű Teremtmények a forrásoknál és elképzeltek minket, kikben nem lesz semmi vétek.
A szívünk azt hitte, biztos helyen lesz a mellkasunkban, s hogy dalol a Fénynek, arról álmodtunk, hogy a velő csontunkban biztos helyen van s a vér az ereinkben, a nedv meg a fákban mint egy isten udvarában.
De én láttam a rohanó hangyaembert, ahogy cipelte a világ szennye pokoli súlyát, láttam szivében a végtelen szennyet s addig görnyedt alatta, míg a Napnál izzóbbak lettek benne a buja vágyak.
És az izzásból hangtalanul lobogott a sugár, az égboltozatot bekúszta, mintha föl akarná falni és addig csavarta a növények gyökerét, amíg minden lángot kapott, és kiszívta a csontból a velőt az ajka - s a szem, amely látott, s a száj, amely csókolt: mind-mind oda van ma, vagy megüszkösült, mint a hazugság s felvigyorog a meggyilkolt Napra.
És most együtt feküsznek a látó halottak és az élő vakok, mintha szeretnék egymást... Nincs többé gyűlölet, nincs többé szeretet: megsemmisültek az Emberi szivek.
*részlet "Az atomkor" c. ciklusból
|