Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Clampitt, Amy: Gyertyaszentelői körmenet (A Procession at Candlemas Magyar nyelven)

Clampitt, Amy portréja
Tandori Dezső portréja

Vissza a fordító lapjára

A Procession at Candlemas (Angol)

1.
Moving on or going back to where you came from,
bad news is what you mainly travel with:

a breakup or a breakdown, someone running off 



or walking out, called up or called home: 

death in the family. Nudged from their stanchions 

outside the terminal, anonymous of purpose 



as a flock of birds, the bison of the highway 

funnel westward onto Route 80, mirroring 

an entity that cannot look into itself and know 



what makes it what it is. Sooner or later

every trek becomes a funeral procession.

The mother curtained in Intensive Care — 



a scene the mind leaves blank, fleeing instead

toward scenes of transhumance, the belled sheep 

moving up the Pyrenees, red-tassled pack llamas 


footing velvet-green precipices, the Kurdish 

women, jingling with bangles, gorgeous 

on their rug-piled mounts — already lying dead, 



bereavement altering the moving lights

to a processional, a feast of Candlemas. 

Change as child-bearing, birth as a kind 



of shucking off: out of what began 

as a Mosaic insult — such a loathing
of the common origin, even a virgin,



having given birth, needs purifying — 

to carry fire as though it were a flower,

the terror and the loveliness entrusted 



into naked hands, supposing God might have, 

might actually need a mother: people have

at times found this a way of being happy. 



A Candlemas of moving lights along Route 80;

lighted candles in a corridor from Arlington

over the Potomac, for every carried flame 



the name of a dead soldier: an element

fragile as ego, frightening as parturition, 

necessary and intractable as dreaming.



The lapped, wheelborne integument, layer

within layer, at the core a dream of 

something precious, ripped: Where are we? 



The sleepers groan, stir, rewrap themselves
about the self’s imponderable substance,
or clamber down, numb-footed, half in a drowse 



of freezing dark, through a Stonehenge

of fuel pumps, the bison hulks slantwise 

beside them, drinking. What is real except



what’s fabricated? The jellies glitter 

cream-capped in the cafeteria showcase; 

gumball globes, Life Savers cinctured 



in parcel gilt, plop from their housings

perfect, like miracles. Comb, nail clipper, 

lip rouge, mirrors and emollients embody, 



niched into the washroom wall case,

the pristine seductiveness of money. 

Absently, without inhabitants, this 



nowhere oasis wears the place name 

of Indian Meadows. The westward-trekking

transhumance, once only, of a people who, 



in losing everything they had, lost even 

the names they went by, stumbling past 

like caribou, perhaps camped here. Who 



can assign a trade-in value to that sorrow? 

The monk in sheepskin over tucked-up saffron 

intoning to a drum becomes the metronome 



of one more straggle up Pennsylvania Avenue

in falling snow, a whirl of tenderly

remorseless corpuscles, street gangs



amok among magnolias’ pregnant wands,

a stillness at the heart of so much whirling: 

beyond the torn integument of childbirth, 



sometimes, wrapped like a papoose into a grief 

not merely of the ego, you rediscover almost 

the rest-in-peace of the placental coracle.

2.


Of what the dead were, living, one knows

so little as barely to recognize 

the fabric of the backward-ramifying 



antecedents, half-noted presences 

in darkened rooms: the old, the feared, 

the hallowed. Never the same river



drowns the unalterable doorsill. An effigy 

in olive wood or pear wood, dank

with the seat of age, walled in the dark 



at Brauron, Argos, Samos: even the unwed

Athene, who had no mother, born — it’s declared — 

of some man’s brain like every other pure idea,



had her own wizened cult object, kept

out of sight like the incontinent whimperer 

in the backstairs bedroom, where no child 



ever goes — to whom, year after year,

the fair linen of the sacred peplos

was brought in ceremonial procession —



flutes and stringed instruments, wildflower- 

hung cattle, nubile Athenian girls, young men 

praised for the beauty of their bodies. Who 



can unpeel the layers of that seasonal

returning to the dark where memory fails, 

as birds re-enter the ancestral flyway? 



Daylight, snow falling, knotting of gears: 

Chicago. Soot, the rotting backsides

of tenements, grimed trollshapes of ice 



underneath the bridges, the tunnel heaving 

like a birth canal. Disgorged, the infant 

howling in the restroom; steam-table cereal, 



pale coffee; wall-eyed TV receivers, armchairs 

of molded plastic: the squalor of the day 

resumed, the orphaned litter taken up again 



unloved, the spawn of botched intentions, 

grief a mere hardening of the gut,

a set piece of what can’t be avoided: 



parents by the tens of thousands living 

unthanked, unpaid but in the sour coin 

of resentment. Midmorning gray as zinc 



along Route 80, corn-stubble quilting 

the underside of snowdrifts, the cadaverous 

belvedere of windmills, the sullen stare



of feedlot cattle; black creeks puncturing 

white terrain, the frozen bottomland

a mush of willow tops; dragnetted in ice, 



the Mississippi.Westward toward the dark,

the undertow of scenes come back to, fright
riddling the structures of interior history: 



Where is it? Where, in the shucked-off 

bundle, the hampered obscurity that has been 

for centuries the mumbling lot of women,



did the thread of fire, too frail 

ever to discover what it meant, to risk 

even the taking of a shape, relinquish 



the seed of possibility, unguessed-at 

as a dream of something precious? Memory,

that exquisite blunderer, stumbling 



like a migrant bird that finds the flyway 

it hardly knew it knew except by instinct, 

down the long-unentered nave of childhood, 



late on a midwinter afternoon, alone 

among the snow-hung hollows of the windbreak 

on the far side of the orchard, encounters



sheltering among the evergreens, a small 

stilled bird, its cap of clear yellow 

slit by a thread of scarlet — the untouched



nucleus of fire, the lost connection

hallowing the wizened effigy, the mother 

curtained in Intensive Care: a Candlemas 



of moving lights along Route 80, at nightfall,

in falling snow, the stillness and the sorrow

of things moving back to where they came from.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://annotatedkingfisheronline.com/

Gyertyaszentelői körmenet (Magyar)

1
Haladsz, vagy visszatérsz, ahonnan jöttél,
többnyire csak a rossz hírek kísérnek:
elválás, összeomlás, valakit kirúgtak,

vagy lelépett, behívták, hazahívták:
halál a családban. Letolongva platós kocsikról,
kívül az állomáson, nevenincs céllal,

mint egy madárraj, a főút bölénycsordája
nyugatnak árad, a 80-as útvonalra, tükre
valami egységnek, mely nem bír magába

nézni, abba, amitől az, ami. Előbb-utóbb
minden vonulás temetési menet lesz.
Anya, az Intenzíven, függöny mögött -

hagyja az elme a színt, menekül inkább
transzhumáló nyájakhoz, csengős birkák
vonulnak fől a Pireneusokba, rőtbojtos teherhordó

lámák lábalnak bársony-zöld szakadékoknál,
kurd nők karperecei zörömbölnek, pompázva
ülnek szőnyeges magasukban - már holtan,

a gyászesettől lesznek a mozgó fények
körmenetté, áll Gyertyaszentelő-ünnep.
Gyerek-kihordás változása, szülés mint

hüvelyes-pergés: miből is kezdődött,
mózesi inzultus - a közönséges
eredet mily undora, még egy szűz is,

mert életet adott, tisztuljon csak meg -,
a tűzhordozás, mintha virág volna,
rettegés és kedvesség rábízva puszta

kezekre, azt hivén, Istennek kellhet,
netán kell is anya: az emberek olykor
követték a vígasság eme módját.

Mozgó fények Gyertyaszentelője a 80-ason;
gyújtott gyertyák mint egy folyosón Arlingtontól
a Potomacon át, ahány lángot visznek,

annyi holt katona nevét: elem, törékeny,
mint az én, ijesztő, mint a vajúdás,
szükséges és rejtelmes, mint az álom.

Az átfedéses, kerékhordta felszín,
rétegre réteg, mag-körén valami
becsesnek álma, reped: Hol vagyunk?

Alvók nyögnek, mocorognak,valójuk
mérhetetlen állagát átredőzve,
vagy lemászva, zsibbadt lábbal, félálmán

fagyos sötétnek, haladnak benzinkút-
Stonehenge tájon, a bölény tornyosul
mellettük rézsút, iszik. Mi valós a

gyártmányokon túl? Csillognak krémsapkás
zselék-krémek a büfék tárlóiban;
gumi glóbuszok, Élet-Mentők, köröttük

dobozdísz, foglalatukból úgy buknak ki,
mint kész csodák. Fésű, körömolló,
ajakrúzs, tükrök és puhítók testesülése,

fürdőszoba-faliszekrény-fülkésen,
ősi csábító-mivolta a pénznek.
Mellesleg és lakatlan, éz a senki-

földje oázis az Indián Liget névre
hallgat. A nyugatnak tartó nyájút,
e transzhumáció, egyszer csupán, egy

népé, mely mindenét elvesztve, még
jelleg nevét is, karibu-mód botorkált
erre, s talán itt pihent épp. Ki tudna

ily bánatra csereakció-árat?
A szerzetes, báránybőr a sáfrány redőkőn,
gajdolva dob szavára, metronóm lesz,

még egy felküszködésé a Pennsylvania Avenue-n
hulló hóban, lágyan-könyörtelen
kavargó anyagrészecskék közt, utcai ámok

bandák küzdelme terhes magnóliafák
tövén, szív csöndje ennyi zűrzavarban:
túl a gyermekszülés tépett kül-színén,

olykor, indián poronty, énen-túli
bánat bugyolájában, már-már újra tudod,
mi a méhlepény-csónakos Nyugodj Békén.

2
Miből voltak a holtak, életükben,
oly-alig tudjuk, hogy nem mondható, mi
rostja volt bármi vissza-ágazásnak,

elődöknek, sötétült szobákban félig
észlelt jelenléteknek: régiek,
rettegettek, szentek. Mind más folyó, mely

a mindig-egy küszöböt mossa. Képmás
olajfából vagy körtefából, korok hűlt
nyirkával itatva, sötétbe falazva

Brauronon, Argoszon, Szamoszon: még szűz
Athéné, kinek anyja sem volt, s - állítják -
férfiagyból pattant, mint a tiszta eszmék,

ős is rejtegetett aszott kultikus
tárgyat, mint a zabolátlan nyomorult
a hátsó hálószobában, hová gyerek

sosem lép - kihez évről évre hordták
a szentelt peplosz tiszta vásznait
ünnepélyes menetben: fuvolák

szóltak, húrok zengtek, vonultak vadvirággal
ékes barmok, anyányi athéni lányok,
szép testükért magasztalt ifjak. Ugyan ki

tárhatná fel rétegeit az újuló meg-
térésnek az emlékezet-oltó sötéthez,
az útnak, mely mint a vándormadaraké?

Nappal-fény, havazás, tempó-gubanc:
Chicago. Korom, lakóházak lepusztult
hátsó frontjai, jég mocskos rémalak

figurái hidak alatt, az alagút, mint
lüktető méhcsatorna. Kilökve, a baba
üvölt a pihenőben; felgőzölt zabpehely,

sápatag kávé; kancsal tévéképernyők, olvadt-
műanyag karszékek: a nap gyötrelmei
fölemlézve, árvult hulladék szeretetlen

megint a kézben, s fűrészpor, kontár terveké,
a bánat a belek puszta merevedése,
készterméke a kivédhetetlenségnek:

szülők, tízezrével, köszönet híján,
megfizetetlen, a megbánás rossz-pénzével
kifizetve. Reggel-szürkeség cinkje

a 80-as mentén, kukorica-borosta
hófúvás-kefealjként, csontvázas
szélmalom-kilátótornyok, vágómarhák

komor nézése; fekete erek fehér
terepen minták, fagyott mélyföld fűzfák
koronás zagyvasága; jéghálóban

a Mississippi. Nyugatra a sötét felé,
jelenetek mélyárama megint, riadtság
a belső történésváz rejtélyeként:

Hol van? Hol, a hántott kötegben, a gátolt
bizonytalanságban, mely századokon
át volt a nők motyogós sorsa, ugyan hol

történt, hogy a tűz fonala, túl törékeny
ahhoz is, hogy magát értse, hogy még azt
se kockáztassa, hogy formát ölt, feladta

a lehetőség magvát, melyről ki hinné,
hogy valami becses dologról álom? Az
emlékezet, a pompás pancser, bukdos,

mint vándormadár, mely útjára lel, bár
alig tudta, csak ösztöne vezette, le
a gyerekkor rég-nem-járt rejtek-útján,

tél-mélyi késő délután, magában,
a szélfogó hó-üregei közt megy
a kert innen-felén, találkozik

egy kis megbújóval az örökzöldben,
apró, csitult madár, világossárga-sapkás,
azon bíbor metszőzsinórnyi sáv - tűz

érintetlen magva, elvesztett kapcsolat, mely
szentnek látja az aszott képmást, anyát,
ott, az Intenzív függönye mögött: mozgó fények

Gyertyaszentelője a 80-ason, alkonyatkor,
hóesésben, dolgok bánata, csendje:
visszatérve oda, ahonnan jöttek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. D.

minimap