Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Rafael Abalos: Grimpow – A láthatatlan út (Grimpow: El Camino Invisible Magyar nyelven)

Rafael Abalos portréja

Grimpow: El Camino Invisible (Spanyol)

El cadáver estaba tumbado de costado y tenía el rostro hacia el cielo neblinoso, como si el último deseo de aquel hombre antes de encontrar la muerte hubiera sido despedirse de las estrellas. Tendría unos sesenta años y, a juzgar por las ropas que vestía y la capa de grueso paño que llevaba prendida en la espalda, Dúrlib no dudó de la nobleza de su linaje. Se acercó despacio, se arrodilló ante el caballero muerto y le cerró los ojos aún abiertos. Diminutas estalactitas de hielo pendían de sus largos cabellos, de sus barbas blanquecinas y de sus cejas, su piel tenía un color azulado, y en sus resecos labios parecía esbozarse el amago de una sonrisa.

–Está congelado –dijo Dúrlib después de examinar detenidamente el cadáver–. No veo en su cuerpo ninguna herida que permita pensar que lo han asesinado. Probablemente se alejara de su cabalgadura y se perdiera anoche entre la niebla. El frío se coló en sus venas y le heló la sangre. Creo que ha tenido un final apacible, a pesar de su desgraciada muerte –añadió.

En ese instante, Dúrlib vio que la mano derecha del cadáver estaba cerrada con fuerza, como si guardara en ella un objeto valioso del que el caballero muerto no hubiera querido desprenderse ni siquiera en los últimos momentos de su vida. Dúrlib cogió la mano rígida y helada del difunto y fue separando con dificultad cada uno de los dedos hasta que quedó visible una piedra pulida y redondeada del tamaño de una almendra. Su color era extraño e indefinido, como si cambiara de tonalidades al moverla o girarla.

–¿Qué ocurre? –preguntó Grimpow impulsado por la curiosidad.

–Acércate –dijo Dúrlib.

Cuando Grimpow se situó a su lado y contempló de nuevo el rostro del cadáver confirmó que aquel hombre parecía dormido. Tal vez la muerte sólo sea un plácido y eterno sueño, pensó. Luego reparó en la pequeña piedra que Dúrlib tenía en la mano, y le preguntó:

–¿Qué es esa piedra?

–Quizá el caballero muerto la usara como amuleto y la tomara en su mano poco antes de morir, al tener la certeza de que había llegado el momento de encomendar a Dios su alma –dijo Dúrlib, al tiempo que le lanzaba a Grimpow el talismán del difunto–. Guárdala tú, desde ahora esta piedra irá unida a tu destino –añadíó en tono misterioso.

Grimpow cogió la piedra al vuelo y notó en sus manos el cálido tacto del mineral a pesar del aire helado de las montañas.

–¿Qué quieres decir con que esta piedra irá unida a mi destino? –preguntó desorientado, pues nunca había oído a Dúrlib hablar de un modo tan enigmático.

–Supongo que si es un amuleto te protegerá de los espíritus malignos y te dará suerte –díjo Dúrlib con indiferencia.

–Yo ya tengo un amuleto –replicó Grimpow, abriéndose el jubón y mostrándole la bolsita de lino que su madre le colgara del cuello cuando era niño y que contenía unas ramitas de romero.

–Pues ahora ya tienes dos, y no habrá mal de ojo, maldición o veneno que pueda hacerte daño. Pero, como puedes ver en la cara helada de este caballero, no debes fiarte del frío. A él no parece que le haya servido de mucho su amuleto.

Grimpow recordó que su madre solía decirle que él había nacido con el siglo XIV, y que, según auguraba la redondez de la luna llena que iluminaba el cielo la noche de su nacimiento, el futuro habría de depararle toda la suerte y todas las bondades que a ella le había negado su desdichado destino. Entonces Grimpow pasó la yema de sus dedos por la pulida superficie de la piedra, y tuvo el presentimiento de que los vaticinios de su madre comenzaban a cumplirse. Sin embargo, algo dentro de sí también le hacía temer unos acontecimientos inciertos que apenas si podía vislumbrar, y que le provocaban una profunda desazón. Pensó que esa inquietud sólo era debida a su encuentro con el caballero muerto, cuyo cuerpo sin vida aún tenía ante sus ojos, pero, a pesar de su corta edad, no era ése el primer cadáver que él veía. En tiempos de epidemias la gente moría en la comarca de Úllpens con una facilidad pasmosa, y Grimpow había visto los cadáveres de muchos hombres, mujeres, ancianos y niños, amontonados a las puertas del cementerio como siniestros espantajos, negruzcos y desfigurados.

En esto pensaba Grimpow cuando la voz asombrada de Dúrlib lo sacó de sus cavilaciones.

–¡Mira estas maravillas! –exclamó sin ocultar su alegría.

Luego se quitó con precipitación su manto de pieles, lo extendió sobre la nieve, e inmediatamente volcó sobre él el contenido de una alforja de cuero que halló bajo el cadáver. Al abrigo de la niebla, y bajo la pálida luz del mediodía, destellaron un par de dagas de distinto tamaño que tenían el puño de marfil incrustado de zafiros y rubíes. Había también abundantes monedas de plata, algunas alhajas, una carta lacrada, y un sello de oro de los que usaban los reyes y los nobles para autentificar sus documentos y mensajes, guardado en una cajita de madera tallada.

–¿No pensarás quedarte con esas riquezas? –preguntó Grimpow, alarmado ante la visión de las joyas más valiosas que jamás contemplaran sus ojos.

Dúrlib le miró descreído.

–¡Pero qué dices, Grimpow! ¡Somos vagabundos y ladrones! ¿Es que lo has olvidado?

–Pero no somos profanadores de cadáveres –replicó Grimpow, con una autoridad que a él mismo le sorprendió.

–¡Oh, vamos, amigo mío! –dijo conciliador Dúrlib–, en mi larga y miserable vida de proscrito y vulgar salteador de caminos, jamás puso el cielo a mi alcance un tesoro tan valioso como el que ahora tengo en mis manos sin necesidad de jugarme el pescuezo para conseguirlo, y tú me pides que no lo haga mío. ¿Es que te has vuelto loco, muchacho? –inquirió exaltado.

Grimpow daba vueltas a la piedra que tenía en la mano, buscando argumentos con los que convencer a Dúrlib de lo equivocado de sus intenciones.

–Ni siquiera sabemos quién es ese hombre, ni de dónde ha venido, ni cómo llegó hasta estas montañas. Hasta es posible que alguien sepa que pasó por aquí y vengan pronto a buscarlo.

–La nieve caída durante la noche ha borrado todas las huellas, no debes preocuparte por eso –dijo Dúrlib con afán tranquilizador.

–¿Y su cabalgadura? –insistió Grimpow.

–Los lobos se ocuparán de su caballo, si es que montaba alguno.

–Los lobos no podrán devorar las riendas ni la silla, y si alguien las encontrara nos acusarían a nosotros del asesinato del cabal1ero desconocido, y nos darían muerte con el peor de los martirios –aclaró Grimpow con un desparpajo que llegó a aturdirlo, pues nunca antes se había expresado con un conocimiento tan claro de lo que quería decir.

–En eso no había pensado –admitió Dúrlib, rascándose la cabeza–. Será mejor que vayamos a esconder el tesoro cerca de la cabaña y regresemos al atardecer para dar sepultura al caballero difunto antes de que anochezca. No es costumbre de buenos cristianos dejar los cuerpos de los muertos como pasto de alimañas. Luego nos cobraremos el favor con estas riquezas, y así su alma quedará en paz con Dios, y las nuestras redimidas de todo pecado –concluyó, persignándose como un fraile predicador.

–Deberíamos avisar al abad de Brínkdum –dijo Grimpow con sequedad.

Los ojos de Dúrlib no ocultaron su asombro al oír la sugerencia de su amigo.

–¿Ál abad de Brínkdum? ¡Ese abad es el peor ladrón que han conocido estas tierras desde los comienzos del mundo! Si sus ojos llegan a ver este tesoro, estoy seguro de que se lo quedará para él solo, en pago de las muchas misas y oraciones que cada día dedicará su abadía a salvar el alma del caballero muerto –dijo Dúrlib con sarcasmo.

–Pero él podrá averiguar de quién se trata, y podrá ocuparse de enterrarlo en la iglesia del monasterio como corresponde a la alcurnia de un caballero –replicó Grimpow, pertinaz en su empeño de no profanar aquel cadáver.

–Y no te quepa duda de que también sabrá cobrarse con creces el hospedaje de tan generoso y noble difunto –apostilló Dúrlib, más irónico aún.

–Eso no es cosa que a nosotros nos incumba –dijo Grimpow desdeñoso.

Ante el súbito silencio de Dúrlib, Grimpow pensó que se daba por vencido.

–Me pregunto quién podría viajar solo por estas montañas, con un tesoro como éste en su alforja –inquirió Dúrlib, sin que Grimpow supiera si le dirigía a él la pregunta o se la formulaba a sí mismo en voz alta.

–¿Qué piensas tú? –respondió Grimpow con otra pregunta.

–Tal vez sea uno de esos caballeros cruzados que volvieron hace años de Tierra Santa cargados con los tesoros de los infieles, o un peregrino que se dirige en solitaria penitencia a expiar sus culpas ante las reliquias de algún santo apóstol. También podría tratarse de algún rey destronado que ha huido de su lejano reino con lo único que le cabía en su alforja, o quizá sólo sea un simple ladrón como nosotros, disfrazado de nobleza para disimular el alcance de sus fechorías. Pero en cualquier caso, no creo que se trate de un señor de estas tierras. Jamás he visto dagas como éstas, templadas con el mejor acero y con puños de marfil repletos de joyas tan hermosas y perfectas –discursó Dúrlib sin mucho convencimiento.

–Parece que fuera portador de algún mensaje –dijo Grimpow, señalando la carta lacrada.

Dúrlib cogió el mensaje sellado y lo examinó con detenimiento. Luego cogió el sello de oro y lo comparó con las marcas del lacre, un extraño dibujo de una serpiente mordiéndose la cola que formaba un círculo con su cuerpo, orlado por signos incomprensibles.

–Se trata del mismo sello –confirmó, después de contrastar las filigranas de su trazado–. Si rompemos el lacre de la misiva quizá podamos averiguar algo sobre el caballero muerto.

Dúrlib miró a Grimpow como si esperase ver en sus ojos la confirmación de que también él deseaba conocer el contenido de aquel mensaje. Fue entonces cuando Grimpow comenzó a percibir el oculto poder que encerraba la piedra que, sin darse cuenta, hacía girar en su mano como si fuese un juguete infantil.

–Ábrelo –dijo sin dudar.



FeltöltőSosity Bea
KiadóMontena
Az idézet forrásaa magyar kiadótól
Megjelenés ideje

Grimpow – A láthatatlan út (Magyar)

A férfi az oldalán feküdt, de nyitott szeme a ködbe vesző égboltra meredt, mintha csak a csillagoktól akart volna végső búcsút venni halála előtt. Kora hatvan év körül lehetett, ruházata és a hátán viselt vastag posztóköntös egyértelműen nemesi származásra utalt. Dúrlib óvatosan közelebb lépett hozzá, letérdelt mellé, és lefogta a szemét. A halott hosszú hajáról, őszes szakálláról és szemöldökéről apró jégcsapok lógtak, bőre elkékült, kiszáradt szájának sarkában pedig mintha kezdődő mosoly bujkált volna.

– Megfagyott – jelentette ki Dúrlib, miután tüzetesen megvizsgálta a tetemet. – Nem látok a testén olyan sérülést, amiből azt gondolnám, hogy megölték. Valószínűleg túl messzire került a lovától, és az est leszálltával eltévedt a ködben. A hideg átjárta az ereit, és megfagyott a vére. Szerencsétlen halála ellenére békésen távozott – tette hozzá.

Ebben a pillanatban azonban feltűnt Dúrlibnak, hogy a halott nemes erősen ökölbe szorítja jobb kezét, mintha egy féltett kincsétől életének utolsó perceiben sem akart volna megválni. Dúrlib megragadta a merev, fagyott kezet, és nagy nehezen, egyesével szétfeszegette az élettelen ujjakat, mígnem meglátott egy fényes, kerekded, mandula nagyságú követ. Különös, meghatározhatatlan színe volt, minden irányból más és más árnyalatban játszott.

– Mi az? – kíváncsiskodott Grimpow.

– Gyere ide! – hívta oda Dúrlib válasz helyett.

Közelebb lépve Grimpow újból megszemlélte a halott arcát, de még mindig úgy tűnt neki, mintha a férfi csak aludna. Talán a halál nem más, mint nyugodt, örökké tartó álom – tűnődött, de aztán észrevette a követ Dúrlib kezében.

– Miféle kő ez? 

– Talán egy amulett, amelyet a nemes úr a kezében akart tartani a halála előtt, amikor már biztosan tudta, hogy lelkét hamarosan visszaadja Istennek – mondta Dúrlib, és az elhunyt talizmánját odadobta Grimpow-nak. – Tartsd meg! E kő mostantól sorsod része – tette hozzá titokzatosan.

Grimpow elkapta, és nyomban feltűnt neki, hogy a fagyos hegyi levegő ellenére a kő meleg.

– Hogy érted, hogy a kő mostantól a sorsom része? – kérdezte kicsit zavarodottan, mivel sohasem hallotta még Dúrlibot ilyen rejtélyesen beszélni.

– Ha tényleg amulett, akkor megvéd a rossz szellemektől, és szerencsét hoz – mondta Dúrlib, aki szemmel láthatóan nem tulajdonított különösebb jelentőséget szavainak.

– Már van egy amulettem. – Grimpow hetykén kigombolta a mellényét, és megmutatta a nyakában hordott lenvászon zacskót, amelyet még gyermekként kapott édesanyjától, benne néhány rozmaringággal.

– Akkor most már kettő van, így nincs az a szemmel verés, átok vagy méreg, ami árthatna neked. Azért hideg ellen ne bízd rá magad – nézett a holttest megfagyott arcára. – Úgy tűnik, rajta sem segített sokat.

Grimpow felidézte, édesanyja milyen sokszor mondogatta neki, hogy együtt született a XIV. századdal, s a világrajövetelének éjszakáját beragyogó telihold fényes jövőt jósolt neki. E jövendölés szerint minden jót meg fog kapni, amiben szerencsétlen sorsú anyjának nem lehetett része. A kő fényes felületét simogatva úgy érezte, hogy az anyai jóslat valóban be fog teljesülni. Ugyanakkor balsejtelmek törtek rá, s a felsejlő bizonytalan jövő miatt szorongás fogta el. Nyugtalanságát betudta a halott nemesnek, akinek élettelen teste még mindig ott hevert előtte, noha ifjú kora ellenére nem ez volt az első holttest, amit látott. Járvány idején Úllpens tartományának lakói úgy hullottak, mint a legyek, Grimpow pedig jól emlékezett a férfiak, nők, aggastyánok és gyermekek megfeketedett, torz tetemeiből emelt baljós halmokra a temető kapuja
előtt.

Nyomasztó gondolataiból Dúrlib izgatott hangja rázta fel.

– Ide nézz! Ez csodálatos! – kiáltotta leplezetlen örömmel.

Dúrlib sietve levetette prémköpenyét, a hóra terítette, és ráborította a holttest alatt talált bőrtarisznya tartalmát. A ködtakaró rejtekében a sápadt déli nap fénye két tőrön csillant meg. Az egyik kisebb, a másik nagyobb volt, elefántcsont markolatukat rubin és zafír berakások díszítették. De akadt ott pénzérme is bőven, ékszerek, egy pecsétes levél és egy faragott faládikóban őrzött arany
pecsétnyomó, amilyennel a királyok és a nemes urak szokták irataikat és leveleiket hitelesíteni.

– Ugye nem akarod megtartani ezt a sok kincset? – kérdezte Grimpow, megrettenve a soha nem látott gazdagságtól.

Dúrlib hitetlenkedve meredt rá.

– Félrebeszélsz, Grimpow? Hiszen csavargók vagyunk és tolvajok! Talán elfelejtetted?

– Nem. De hullarablók azért nem vagyunk! – tiltakozott Grim-pow olyan hévvel, hogy ő maga is meglepődött rajta.

– Ugyan már, barátom – engesztelte Dúrlib –, számkivetett útonállóként éltem hosszú és nyomorúságos életem. Az ég még egyszer sem vetett utamba olyan értékes kincseket, mint ezeket itt, s még a nyakamat se kellett értük kockára tenni. Te pedig azt kéred tőlem, hogy ne tartsam meg? Megbolondultál? – kérdezte ingerülten.

Grimpow a kezében tartott kővel játszott, s azon gondolkodott, hogyan beszélhetné le Dúrlibot szándékáról.

– Azt sem tudjuk, ki volt ez az ember, honnan jött, és mit keresett a hegyekben. Még az is lehet, hogy valaki tud a történtekről, és hamarosan a keresésére indulnak.

– Az éjszakai havazás rég betakart minden nyomot, efelől ne aggódj – nyugtatta buzgón Dúrlib.

– És a lova? – erősködött Grimpow.

– A farkasok gondoskodnak a lóról, már ha volt neki egyáltalán.

– A farkasok nem falják fel sem a lószerszámot, sem a nyerget. Mi lesz, ha valaki megtalálja őket? Minket gyanúsítanak majd az ismeretlen nemes meggyilkolásával, és szörnyű halállal lakolunk érte – magyarázta Grimpow zavarba ejtő könnyedséggel, holott korábban sosem tudta magát kellően érthetően kifejezni.

– Erre nem is gondoltam – ismerte be Dúrlib, és megvakarta a fejét. – Az lesz a legjobb, ha a kincseket elrejtjük a kunyhó közelében, majd alkonyatkor visszatérünk, hogy még az éj beállta előtt el tudjuk földelni a holttestet. Jó keresztényként nem hagyhatunk egy halottat a vadak martalékául. Ha eltemettük, lelke békében térhet meg Istenhez, mi feloldozást nyerünk bűneink alól, a kincseket pedig megtartjuk fáradságunkért cserébe – foglalta össze, és ájtatosan keresztet vetett.

– Tudatnunk kellene Brínkdum apátjával – mondta Grimpow nyersen.

A javaslat hallatán Dúrlib szeme elkerekedett a csodálkozástól.

– Brínkdum apátjával? Az apátnál nagyobb gazfickót még nem hordott a hátán a föld! Ha tudomást szerez a kincsekről, biztosra vehetjük, hogy meg is fogja kaparintani az egészet. Fizetségként az elhunyt nemes lelki üdvéért, az apátságban elmondott misék és imádságok fejében – sorolta gúnyosan.

– Viszont ki tudná deríteni, ki volt a halott, és intézkedhetne, hogy a kolostor templomában nemeshez illő temetést kapjon – ellenkezett Grimpow, amellett kardoskodva, hogy ne gyalázzák meg a holttestet.

– Bizony jól meg is kérné egy ilyen nagyvonalú és nemes halott elszállásolásának az árát – jegyezte meg Dúrlib még gúnyosab-ban.

– Ez nem a mi dolgunk – intette le Grimpow.

Hirtelen csend támadt közöttük. Grimpow azon tűnődött, vajon sikerült-e meggyőznie társát.

– Kíváncsi vagyok, ki utazgathat így egymagában a hegyek kö-
zött, ilyen kincsekkel a tarisznyájában – morfondírozott Dúrlib.

– Te mit gondolsz? – kérdezett vissza Grimpow, nem tudván eldönteni, hogy neki szól-e a kérdés, vagy Dúrlib csak hangosan gondolkodik.

– Talán egy keresztes lovag, aki hosszú évek után a hitetlenek kincsével megrakodva tért vissza a Szentföldről. Vagy egy magányos zarándok, aki valamelyik szent kegyhelyére tartott, hogy bocsánatot nyerjen bűneiért. Az is lehet, hogy egy távoli ország királya, akit megfosztottak a trónjától, menekülni kényszerült, és hirtelenjében csupán ezeket tudta magához venni. Esetleg csak egy hozzánk hasonló egyszerű tolvaj, aki magát nemesnek álcázva menekült gaztetteinek következményei elől. Akárhogy is, azt nem hinném, hogy e vidékről származó nemes úr lenne. Sosem láttam még ehhez hasonló tőröket. Pengéjük a legfinomabb acél, nyelük pedig gyönyörű, makulátlan drágakövekkel kirakott elefántcsont – okoskodott Dúrlib mérsékelt meggyőződéssel.

– Úgy tűnik, üzenetet vitt – mutatott Grimpow a pecsétes levélre.

Dúrlib kezébe vette az üzenetet, és figyelmesen megvizsgálta. Majd fogta az arany pecsétnyomót, és összehasonlította mintáját a viaszba ütött különös rajzolattal, amely egy saját farkába harapó, testével kört formáló kígyót ábrázolt, érthetetlen jelekkel szegélyezve.

– Ugyanaz a pecsét – erősítette meg a minta és a lenyomat összehasonlítása után. – Ha feltörjük, talán többet megtudhatunk a halott nemesről.

Dúrlib felnézett Grimpow-ra, mintha megerősítést várna, hogy a barátja is kíváncsi az üzenet tartalmára. Grimpow ekkor hirtelen megérezte a markában eddig szinte öntudattalanul görgetett kő titkos erejét.

– Nyisd ki! – szólt. Hangjában nyoma sem volt kételynek.



FeltöltőSosity Bea
KiadóKönyvmolyképző Kiadó
Az idézet forrásaKönyvmolyképző Kiadó
Megjelenés ideje

Kapcsolódó videók


minimap