Unamuno, Miguel de: Drága földem, Kasztíliánk (Castilla Magyar nyelven)

Tú me levantas, tierra de Castilla,

en la rugosa palma de tu mano,

al cielo que te enciende y te refresca,

        al cielo, tu amo.

  Tierra nervuda, enjuta, despejada,

madre de corazones y de brazos,

toma el presente en ti viejos colores

        del noble antaño.

  Con la pradera cóncava del cielo

lindan en torno tus desnudos campos,

tiene en ti cuna el sol y en ti sepulcro

        y en ti santuario.

  Es todo cima tu extensión redonda

y en ti me siento al cielo levantado,

aire de cumbre es el que se respira

        aquí, en tus páramos.

  ¡Ara gigante, tierra castellana,

a ese tu aire soltaré mis cantos,

si te son dignos bajarán al mundo

        desde lo alto!

Drága földem, Kasztíliánk, emelj föl

görcsbarázdás, vén tenyeredben engem,

égig, ott, hol lángodat, ím kigyújtja

ég ura, gazdád.

Föld, szikár föld, nem remegő, kitárult,

szívnek és karnak menedéke, anyja,

régi színekkel teszivedben éled

múltbeli fényünk.

Büszke égboltod homorú mezőként

sok kopár földdel szelíden határos,

áldozó oltár, a tüzes nap ősi

bölcseje, sírja.

Mindenütt szép, szerte futó kerekség,

benned, érzem végtelenig fölérek,

tiszta hegycsúcsok levegője sejlik

itteni tájon.

Széles oltár, Kasztíliánk vidéke,

lásd, neked küldöm dalomat madárként,

földre onnan száll le, ha hívod, onnan,

égi magasból!